Nagyon sokféle erőszakkal találkozhatunk, kezdve az egészen nyilvánvaló fizikai erőszaktól az elmét fogva tartó mentális kényszerítésekig, egyes formái büntetendőek, másokat egy életen át tűri az ember anélkül, hogy törvényszolga elé kerülne az eset. Amiről most szó lesz, az a második kategóriába sorolható, hiszen bár évről évre tucatszám esnek el áldozatai, a bűnöst nem szabad, nem lehet, vagy túl komplikált megnevezni. Fókuszban a bürokrácia csinovnyikjai.
Amikor jelentkeztem a tanári pályára, világos volt, hogy a képzés, amin részt veszek, nagyon nagy százalékban csupán a szakképesítés és a papír megszerzésére irányul majd, és szerencsésnek érezhetem magam, ha a végbizonyítvány mellett gazdagodom valódi értékekkel is. A motivációm rendben volt, stréberek legstréberebbikeként amit meg lehetett tanulni és el lehetett olvasni, azt kinyertem ebből a lassan öt évből; sok olyan tanárom volt, akik méltók voltak az általam idealizált egyetemi képhez, és sok olyan, akikről azért nem beszélek, mert a záróvizsga árnyékában állok. A kiválóak, akiknek öröm volt az órájára járni, akiknek beadandót írni expedíció, nem száműzetés, akik nem félnek megosztani a „feladatbankjukat”, akik hagytak gondolkodni, akik arra biztattak, hogy a jogaimért ki kell állni, a szabályokat ismerni kell, nem szeretni, és hogy át is írhatóak, akár arra is késztethetnének, hogy „érdekükben” hallgassak arról, ami az egyetemeken folyik, ám szerintem éppen az érdekükben kell beszélni, hogyha én kimegyek azon az ajtón, ne én menjek ki utoljára.
Öt és fél éves képzésünk második évében egyetlen napra megpillanthattunk élő tanulókat, előtte két évig és utána egy évig az órák közelébe sem mentünk. Azoknak, akik nem ismernék a képzésünk szerkezetét, elmondanám, hogy attól függően, milyen korú gyermekeket fogunk tanítani, négy és hat év közötti időt töltünk el a pedagógusképzésben. Az utolsó év mindenkinél kihelyezett tanítási gyakorlattal telik, amelynek azonban csupán kétharmada a valódi gyakorlat, amely valódi gyakorlat alatt legfeljebb heti 8 órát taníthatunk, a többi az iskola működésének és a tanítási folyamat úgymond megismerése a saját tanári szerepünk átgondolásával (hivatalos dokumentumból idézem), és különféle egyéni fejlődési utak és tervek megalkotásával telik, aminek része a hírhedt reflexió, ami valójában annyit jelent, hogy elégedett vagyok-e az elvégzett munkával és mi volna az, amin képes vagyok javítani és hogyan. Ezek mind beletartoznak a közszájon forgó portfólió-szörnyetegbe, amitől valamiért félnek a pályatársak. Ezt azért nem értem, mert meg lehet írni úgy egy óravázlatot, hogy soha életedben nem tanítottál, ugyanis olyasmiket kell benne tételesen felsorolni, mint hogy hány perc alatt milyen eszközöket hova teszel, milyen feladat és téma fog előkerülni az órán, de még az sem baj, ha nem pontosan úgy történnek dolgok, hiszen, ahogy az egyik kompetencia mondja, a tanár egyik legfontosabb képessége az alkalmazkodás a körülményekhez, amibe az is beletartozik, hogy az izzadt, tesióráról beeső gyerekek nem alkalmasak az elmélyült munkára. Ezeket azért hoztam fel, mert amikor bevezették a portfóliót, félelmetesnek és távolinak tűnt a rengeteg adminisztráció, az anyaggyűjtés, a rendőrségi szakfogalmazót meghazudtoló üres-vékámba-gabonát, azonban én úgy látom, hogy a fenyegető veszély a szakértők felől meredezik inkább. Habár még véget sem ért a hatalomért és a diplomaszerzésért folyó harc, máris több olyan kirívó példával találkoztam, azazhogy találkoztunk, hiszen egész évfolyamok kerülnek bevezénylésre egy-egy ilyen eseményre, ahol egyszerűnek látszó feladatot túlbonyolítottak olyan felelős személyek, akiknek zászlaján egész pontosan az lobog, hogy ők a pedagógusok munkáját megkönnyítő négy alappillér (bizony, körömrágás közben is lehet figyelni). Egy szintén kiváló egyetemi tanáromtól azt hallottam, hogy a pedagógusok nagy erénye, hogy meg tudják ítélni, mennyi energiát szánjanak egy feladatra, annak fontosságától függően. Ami ezeken a mindenki számára kötelező előadásokon zajlik, az ennek a tökéletes ellentéte: a feladat az volna, hogy példának okáért megismertessék velünk a jelenleg elérhető értékelési és mérési módszereket (azt hagyjuk, hogy a tantervünkre egyetlen pillantást vetve rájöhettek volna, hogy két félévünk szólt ugyanerről, mindannyian sikeres vizsgát tettünk és az elhangzó információ inkább csak jel volt, hírérték nélkül), gyakorlati feladat segítségével megállapítsák, sikerült-e elsajátítani a megfelelő tudnivalót, majd elengedjenek isten hírével.
Ez a valóságban, ha már ilyen gyakorlat- és valóságorientáltak vagyunk, nem éppen így festett. Az előadó arról beszélt, hogy egy jó óra, egy jó tanár képes arra, hogy motiválja a diákjait, hogy bennük rossz érzést ne keltsen, hogy szidás helyett jó tulajdonságai, egyenlő megítélése, objektív értékelése legyen a cél. Ezt hallottam már más szakmódszertannal foglalkozó szakember szájából is, úgy tűnik, hogy ilyet az mond, aki maga képtelen alkalmazni, a többieknek elég csak csinálni. Azt is mondta, hogy fontosabb az, ahogyan tanítanak, mint az, amit tanítanak, hogy egy rossz hozzáállás, igazságtalan megítélés teljesen elronthatja a végeredményt, legyen a tananyag akármilyen fontos. Ez ellen kiállnék, hiszen az előadás minősíthetetlenül rossz volt, merő egy inzultus az intellektusom és gondolati szabadságom ellen, az anyag mégis világos, igaz, hogy világos volt ezelőtt is, és azelőtt, hogy húsz oldalnyi beadandót kaptam egy olyan félévre, amikor be kell fejeznem a szakdolgozatomat és a portfóliót, továbbá heti 23 és fél óra elfoglaltságot jelentő tanítási gyakorlaton veszek részt. No de nem ez a gond, kis szobám magányában átkozódva boldogan írok én beadandókat, legfeljebb arra a néhány órára mérges leszek, de ami igazán elkeserít, az a hogyan.
Amikor valaki kap egy olyan feladatot, hogy vonakodó közönségnek felesleges anyagot kell átadnia, valami olyat, amihez nagyon ért, de amit a másik még nem, vagy ki tudja, és az anyag maga a hogyan, a hogyan tanítsak, a hogyan tegyem meg azt, amiről beszélek, akkor azt jól kell csinálni. Remélem érthető, hogy párhuzam vonható bármely tantárgy és a szakmódszertan között. Egy olyan ember szájából nem releváns, aki maga képtelen megnevettetni huszonéveseket, aki fegyelmezésül a felette magasodó jogszabályokat villogtatja, akit meglep és frusztrál, hogy felnőtt hallgatósága saját döntése alapján az előadást nem zavarva teljesen más témával foglalkozik (jómagam is, és mivel a bot mindkét végén voltam már, van alapom arra, hogy azt mondom, mérlegeltem, és úgy ítéltem, nem volt mire figyelnem egy csontig rágott, alsósok számára megszerkesztett előadáson) és alsósokon alkalmazható fegyelmezési módszerekkel próbálja magára vonni a figyelmet.
Az is a pedagógusi kompetenciák része, hogy megtanuljuk felismerni, hogy a hallgatóság nem befogadóképes, hogy kiderítsük, mi ennek az oka és ne vegyünk el az életükből percre pontosan három órát azzal, hogy vakon és süketen hajtjuk azt, amivel érkeztünk. Aki tisztában van a pályázati beszámolókkal és egyéb hasonló bürokratikus rendszerekkel, az tudja, hogy ennek az előadásnak volt olyan háttere, aminek semmi köze a mi érdekeinkhez, ezért emberek pénzt kapnak valakitől, viszont egyetlen ellenőr sem hallgatja végig ezeket az előadásokat az elejétől a végéig, illetve hangfelvételt sem kötelező beadni róla, legfeljebb fotódokumentációt és a bemutatót, ha volt. Ez arra enged következtetni, hogy nem volt az előírva, hogy három órán át pszichológiai terrorban szorongásleküzdő és szorongásindukáló tréninget tartson nekünk akárki is. Volt egy aláírandó papír, amit nyugodtan aláírathattak volna az első percben, vagyunk már annyira felnőttek, hogy nem megyünk el egy olyan tájékoztatóról, amin teszem azt a végzési követelményekről vagy szakmailag érdekes témákról van szó (kaptunk már ilyet is), eltekintve az ebédidőtől, amit ugye a szervezők nem szoktak figyelembe venni, végül is majd hozzászokunk, hogy a suliban sem lesz rá keret, ugye?
Modern oktatási alapelv, hogy segít motiválni a tanulót, ha tudja, miért érdemes figyelnie, mire jó egy-egy tananyag, egy egész tárgy; kedvenc mindenkori példa a fizika és a kémia, erre találták ki a valóság közeli feladatokat, tehát hogy nem ánégyzetmegbénégyzet, hanem a tetőgerendák ilyen-olyan szögben, és ez a kontextus majd megadja a választ a miértekre, ilyen módon lehetővé teszi, hogy saját döntés legyen a tanulás, nem kényszer. Aki erről nekünk beszélt, nem válaszolt egy nagyon fontos miértre: miért kellett megaláznia minden egyes korábban távozót, miért kötötte további vaskos beadandókhoz a távozási engedélyt, miért nem tudta a többi előadóhoz hasonlóan átugrani a felesleges köröket és miért nem fért bele az, hogy megkérdezi, kíváncsiak vagyunk-e valamire? Az előadói technikákkal foglalkozó órán azt is megtanultuk, hogy egy jó előadó kérdez, érdeklődik, mert egy előadás nem egyirányú folyamat, az információátadás modellje szerint is legalább venni kell a jelet, ha válaszolni nem is feltétlen.
Ez egy kirívó példa volt számomra arra, amire nem számítottam a pedagógus-szakmával kapcsolatban: az irigység. Emberek irigyek a szerepeikre, a tudásukra, legyen ez egy újság a diákról vagy konkrét szaktárgyi ismeretek, a látszatra, hogy ők valakik. Amint kérdeznek egy ilyen embertől, kiderül, hogy nem mély, hogy nincs mit rejtegetnie, hogy alkalmatlan, a drágaság, amit eddig szorongatott, az nem az Egy Gyűrű, hanem egy szakvizsga, ami feljogosítja arra, hogy bent tarthasson felnőtt embereket akaratuk ellenére egy levegőtlen teremben étel és víz nélkül, „mertkülönbenbukodafélévet”. Ugyanez létezik máshol is, oktatók között akad szép számmal, tanárok egész életen át tudják tartani a végvárat a meddő kút felett, de bizonyára az oktatáson kívül is találnánk példákat a fontoskodó, ám gyenge, mintamásoló kisemberre. Ami folyik, az nem szabad akaratból: ez erőszak. Kétszeres, mert a saját legjobb tudásunk ellenére elhiteti, hogy nem tudunk dolgokat és szükségünk van még két órára és egy harminc órás tanfolyamra a legközelebbi járási pedagógiai szakszolgálatnál, és azt mutatja, hogy dönthetsz, elmehetsz, aztán elárulja, hogy akkor belehalsz, annyi munkát kapsz majd, de akárhogy is, te egy deviáns valaki vagy, amiért nem bírsz figyelni. Ez csak egy ízelítő, egy példa arra, amivel a jelek szerint sokszor módunk lesz találkozni munkánk során. Ilyen emberek minősítik a portfóliónkat, ilyen emberek javítják a húszoldalas beadandót, ilyenek alkotnak újabb és újabb szabályokat, írnak tankönyveket, húznak meg határokat és döntik el, hogy az idéntől nyolc helyett kilenc tanári kompetenciának még mindig nem része a versenyfelkészítés, amitől úgy tűnhet, hogy a normát éppenhogy teljesítő és a diákjait rangos versenyeken szerepeltető emberek „ugyanolyanok”, ahogyan a négyes és négyes között sem kellene, hogy különbség legyen, ahogyan a mérések összeállítói ezt szeretik kihangsúlyozni.
Az, hogy a pedagóguspályán még vannak emberek, nem a szakszolgálatoknak köszönhető, bár hozzá kell tennem, hogy nem kizárólag az említetthez hasonló munkatársakkal találkoztam, vannak olyanok, akik teljes joggal bíráskodnak mások felett, jól csinálják a dolgukat, nagy tudással érkeznek, tisztességes megítélést biztosítanak ugyanezen keretek között, és hasznos tanácsokat adnak ugyanilyen szituációban.
Végezetül olyan tanárokat köszöntök, akik annak ellenére maradtak, hogy széthullik körülöttük minden, képzési rendszerek jönnek és mennek, hol több, hol kevesebb pénzért teszik a dolgukat, eszközök nélkül a semmiből oktatnak, megtalálják a kiskapukat, nem mennek ki menetelni, nem verik az asztalt, pedig verhetnék, de olyanokat is, akik felveszik a kesztyűt és megmutatják, hogyan lehet jól csinálni a leghálátlanabb feladatot is, az ellenőrzést.
Az író kérésére a cikket névtelenül közöltük.
Kiemelt kép: 24.hu
