Végre nem a nagy múlttal kell harcolnunk. Nem kell azzal a tudattal élni, hogy mi volt régen, és milyen régen is volt. Mert ezen a nyáron új történelmet írtunk, amely örökre bevésődött mindenki emlékezetébe.
Már az is nagy dolognak számított, hogy kijutottunk az EB-re. Végre felcsillant a remény a szemeinkben. Ezért is meg kellett harcolnunk, de sikerrel vettük az akadályokat. Az Európa Bajnokság esélyt adott arra, hogy megmutassuk magunkat, és azt amire képesek vagyunk. Persze elemezgethetnénk minden mérkőzést, a csapatok összetételeit, ki hogyan, és mit játszott. De miért tennénk? Adott egy válogatott, telis-tele a legjobb magyar játékosokkal. Adottak voltak az egymás utáni meccsek, amelyeken minden eredmény kielégítő, ha nem is elképesztő volt. És adott volt maga a nemzet. Azok az emberek, akik ezrével, sőt tízezrével kísérték fiainkat Franciaországba. Akik buzdították őket, ahogy illik. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akik itthonról, esetleg más helyekről szurkoltak. A csapat nemcsak örömöt okozott, de sokkal fontosabbat hozott létre.
Hitet adott az országnak. Hittünk abban, hogy minden lehetséges, csak harcolni kell érte. Tennünk kell azért, amit meg szeretnénk valósítani. Akarat és elszántság kérdése. Boldogságot okozott, minden egyes embernek. Örömkönnyeket csaltak a szemeinkbe, és okot adtak arra, hogy egymás nyakába boruljunk.
Összetartásra tanítottak minket. Új kapcsolatokat adott nekünk. Olyan barátságok köttettek, amelyek talán egy életre szólnak. De ha mégsem, ne bánkódjunk, hiszen ezekért a pillanatokért megérte.
Egy szó mint száz, a foci nem csak egy sport. Ez egy olyan dolog, ami sok mindent jelent, talán mindenkinek mást. De a legfontosabb az, hogy ez nem a vége, hanem a kezdete valaminek. Egy olyan dolognak, amelyben csak örömünk lesz. De ez már a jövő zenéje.
