Több minden foglalkoztat mostanság, bár ezzel gondolom mindenki így van, hiszen nem csak egy kérdéskör jár nap mint nap a fejünkben. Tulajdonképpen bizonyos asszociációk hatására is megannyi mindenben elkalandozunk 24, reálisabban kb. 16 óránk folyamán, még ha vissza-vissza is találunk a központihoz. Az én hajkupacom alatt pár napig az a kérdés tekerget leginkább, hogy érdemes-e kiadnunk magunkból a haragot, ha dühösek vagyunk valakire, vagy érdemesebb bent tartani?
Két okból kifolyólag is érdekel ez a téma. Elsősorban azért, mert ha kiadja magából a sértődött, feldúlt fél a sérelmet, akkor megbánthatja a másikat. Másodsorban pedig azért, mert ha magában tartja indulatát, akkor ezzel elfojtja azt, ami lelkileg biztosan megterhelő. Sőt, minél többször zárkózik valaki mélyen a lelkébe, a méreg csak halmozódik majd benne, míg végül olyan szinten és egy olyan pillanatban robban ki, mikor az akkori adott problémának nem is lesz akkora súlya, amekkorát kerít neki, ráadásul még jobban megbántja az érintett felet, aki értetlenül fog állni a történtek előtt.
Melyik út lehet a helyes? – morfondíroztam.
A megoldás nem olyan bonyolult. A kivitelezése annál inkább, főleg abban a helyzetben, mikor az idegtől még a szempillánk is elvörösödik. Arra jutottam ugyanis, hogy mindenképp ki kell adni magunkból, el kell mondani a problémánkat, hiszen anélkül nem juthatunk egyről a kettőre se kívül, se belül. Azonban nagyon kell ügyelnünk arra, hogy milyen módon tesszük meg ezt a lépést.
Motivációként az a tényező is ezt az opciót suttogta fülembe, hogy mi van, ha nem gondolom jól, és máshogy élem meg a szituációt, mint a vitapartnerem, hiszen egyéni érzékelésről beszélünk, egy számunkra negatív élmény kezeléséről. Az pedig, hogy miként reagálunk egy élményre, annak az értelmezésnek a függvénye, ami egy temperamentumra évek alatt épülő viselkedésforma adott pillanatban való állapota, és a körülményekben a pillanatnyi hangulatunk. Kicsit közelebbről ez azt jelenti, hogy ha eleve rosszkedvűek vagyunk, biztosan negatívabban reagálunk, mint mikor jó a közérzetünk, vagy éppen nagy örömhír ért minket aznap.
A lényeg tehát a formán van. Azon, hogy miként mondjuk, tudatjuk ezt a másik féllel (felekkel, mivel a konfliktus nem csak egy emberrel szemben keletkezhet). Nem mindegy, milyen verbális vagy esetleg nonverbális eszközökkel adjuk a tudtára, ami nekünk félrehúzza szánkat. A legrosszabb a kiabálva, partnerünket érezhetően lealacsonyítva, esetleg még valamit földhöz is vágós módszer. Sokkal jobb, ha nyugodt hangnemben, bántó, sértő szavak mellőzésével próbáljuk megoldani a problémát, mivel ha nem így teszünk, az ’’ellenfél” is haragra gerjed, és csak azt kapjuk vissza, amit adtunk, vagyis ideget.
Három lépés vezethet a célba:
1. Meghallgatni figyelmesen a másik véleményét
2. Számításba venni azt, hogy nem biztos, hogy nekünk van igazunk
3. Amennyiben nincs igazunk elfogadni, hogy nincs korona a fejünkön, ha pedig nekünk van igazunk – legalábbis biztosan ezt érezzük -, akkor megpróbálni megértetni vele (minél higgadtabban), hogy miért gondoljuk máshogy, mint ő, tehát kommunikálni
Természetesen a fentebb leírtakhoz mindkét személynek így kell viselkednie, amennyiben az egyik nem így tesz, csak fát dob a tűzre, de ez esetben hagyjuk inkább, hogy égjen csak a saját lángjaiban egy ideig, mi már ne gyújtsuk fel magunkat, legyünk inkább nyugodtak. Ha a másik fél úgy dönt, majd közeledik.
Megvalósítani minden helyzetben biztosan nehezebb lesz, mint megfogalmazni, ez egyértelmű. Viszont ha valamit minél többször alkalmazunk az előbb-utóbb megszokássá válik, beépül a mindennapokba. Sok sikert kívánok mindenkinek!
