Horia Manolache egy San Francisco-i fiatalember, aki lelkes fotós és író. Tavaly nyáron viszont egy nagyszabású projektbe kezdett, melynek célja, hogy bemutassa milyen szörnyű sorsuk van a hajléktalanoknak a mai világban és, hogy nekik is lehetnek álmaik. Nagyszerű fotósorozat következik:
Horia Manolache rengeteget foglalkozott ezzel az egész világot sújtó problémával, hiszen minden országban jelen van sajnos az a társadalmi réteg, melyet gyakran az átlagemberek pusztán lenéznek, elnyomnak. sokan azt gondolják, hogy a hajléktalanok a saját hibáikból kerültek oda, ahol vannak, ezáltal nem, hogy szánalmat, gyűlöletet és haragot éreznek irántuk.
Viszont az életben egy dolgot meg kell tanulni, soha nem szabad ÁLTALÁNOSÍTANI! Sokaknak fogalmuk sincsen, hogy milyen körülmények között élnek ezek az emberek és miképp is süllyedtek le a társadalom legalsóbb szintjeire. Az USA-ban például nem ritka eset, hogy a háborúkból hazatérő veteránok (ekkor már a harcok és fájdalmak által idegileg ronccsá tett emberek) szinte azonnal ide kerülnek, a hosszú távollét alatt elvesztik családtagjaikat, az ő elméjük már nem lesz teljesen ép a történtek után, viszont ha valaki összefut velük az utcán, ahogy éppen a földön fekszenek, pusztán ráfogja, hogy egy csöves alkoholista. Kezdjük már átlátni a dolgokat?
Tudom, most sokan azt gondolják, hogy példálózhatok én az amcsikkal, mivel Magyarország az már egy nagyon másik világ. Na hát ez elég nagy tévedés. Hazánkban talán még jobban elítélik őket. Persze, azt be kell vallani, hogy tényleg az alkoholizmusba fajul itt legtöbbször, ha egy ember összetörik lelkileg, testileg. Vannak akik tenni szeretnének a saját helyzetük ellen, vannak akiknek fontosabb, hogy meglegyen a napi két liter bor vagy az a négy-öt feles naponta. Viszont sokakat itthon sem a saját hibái nyomtak le a porba. Válások, családi viták, iskola, munkabéli nehéz elhelyezkedés, cigánysors és vannak akik már alulról indulnak születésüktől fogva, amiből roppant nehéz feltörni. Ahhoz, hogy megértsük valamilyen szinten ezt a dolgot át kell éreznünk mindezeket. Nem könnyű az biztos, de vannak legalább emberek akik foglalkoznak ezzel a témával és próbálnak tenni az általánosítás és az elnyomás ellen.
Horia Manolache egy ilyen fiatal nagyszerű célokkal. Nem pusztán fotókat készít, hanem egy könyvsorozatot is ír, melyben bemutatja ezeknek az embereknek az élettörténetét. Ő szinte egész életét ennek a témának szenteli, amihez már több díj és világszintű elismerés is társult. Reméljük munkájával tud segíteni ezeknek az embereknek, viszont ehhez mi is, mint átlag emberek is kellünk, mégpedig azzal, hogy megértjük azt, amiről szól ez a probléma és úton útfélen ha találkozunk egy megtört személlyel, tudnunk kell, hogy neki nem feltétlenül az a 20 forintos érme a legfontosabb a kis műanyagpoharába. Gyakran többet ér néhány elejtett mondat, egy beszélgetés, ami erősíti őt. Azon pedig már nem kell gondolkodni, hogy az a 20 forint egy üveg borhoz vagy egy kiló kenyérhez segíti – e majd őt, az már nem a mi történetünk, az már az ő élete. Egy dolog fontos az egészben; mindenkinek van joga álmodni, de legfőképp ÉLNI.
