Hatvan éve szomorú napra ébredtek Magyarország lakói, ugyanis 1956 november 4-én a szovjet katonai csapatok elindultak fővárosukba, hogy végleg megdöntsék a forradalmat és a magyar demokratikus kormányt.
Hajnalban kezdődött az invázió, amely ellen a Magyar Honvédség nem tudta kifejteni ellenállását, hiszen előtte már a honvédelmi minisztert, Maléter Pált letartóztatták, így nem volt, aki parancsot adjon számukra. Sok értelme egyébként sem lett volna, akkora volt a túlerő. Az előző napokban a Vörös Hadsereg az összes jelentősebb magyar várost, stratégiai pontot bekerítette. Ezen a napon reggel 8 órára a Parlamentet is elérték a páncélosok, ahol az vezető politikusok közül már csak Bibó István, az új kormány parasztpárti államminisztere volt helyén, Nagy Imre és társai a jugoszláv követségen kaptak menedéket pár órával korábban. Az oroszok rövid időn belül megadásra kényszerítették minden kulcsfontosságú közhivatal őrségét, elfoglalták a Kossuth teret is, és bár sokan hősies fegyveres harcba kezdtek velük szemben, nem volt már kegyelem: Nagy Imre és kormányának hatalma de facto végleg véget ért. Az új uralom Kádár János és a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány kezébe került.
Több minden közrejátszott abban, hogy ez alkalommal esélye sem volt a magyarságnak. Elsősorban az, hogy Hruscsov (ki ekkor a Szovjet Kommunista Párt első titkára volt) elérte, rábólintsanak a relevánsabb szocialista államok vezetői Magyarország megtámadására, valamint meggyőzte Titot (jugoszláv államfő ebben az időben) tervével kapcsolatban, ami azért volt nehezebb feladat, mert a forradalom után jó viszonyt ápolt Magyarországgal az említett politikus, aki Kádár Jánost ajánlotta a magyar állam élére. Magabiztosságát országunk leigázásával kapcsolatban Hruscsovnak az is növelte, hogy Eisenhower (az USA elnöke) kijelentette, nem hajlandó támogatni Magyarországot. Az ENSZ segítségét is hiába kérte több alkalommal államunk, nem kapta meg, nem sikerült jóváhagyatni semlegességünket, így november 4-én hiába tűzte ki napirendjére a magyar kérdést, majd szólította fel a szovjet csapatokat, hogy hagyják el az országot, már késő volt. Az utolsó remény is elúszott. Kiszolgáltatva várta az ország a kommunizmus újabb győzelmét a demokrácia felett.
Újra megemlíteném, kihangsúlyoznám, hogy a magyar nép nem adta könnyen meg magát, ameddig csak tudott harcolt a bekebelezés ellen Budapesten, Soroksáron, Pécsett, Miskolcon és még megannyi városban, de sajnos mindhiába, ami pár napja még dicsőség volt, azt november 11-ig porrá tiporta a szovjet kommunista hadsereg. Kezdődhetett a félelem, bizonytalanság és a remény korszaka századunkban.
Emlékezzünk tehát ma a diktatúra ellen harcolókra, akik akkor sem adták fel, mikor bizonyosak voltak benne, nincs visszaút!
