Tegnapelőtt este Atleticó Madrid – Barcelona csúcsrangadót rendeztek a La Liga 8. fordulójában. Igazi csemege volt ez még a semleges sportrajongók számára. Azonban hatalmas kérdőjelek keringtek az említett esemény körül, hiszen a Spanyolországban fennálló feszült belpolitikai helyzet elérte a labdarúgás berkeit is.
Ha úgy tetszik, – a központi hatalom által meghiúsított Katalán népszavazás után – a Katalán főváros csapata egyenesen az oroszlán barlangjába készült, Madridba. Azonban az általam használt jelző most nem a szokásos denotatív értelemben vehető; minthogy a két egymásnak feszülő csapat közül az egyiknek, a mindenkori szabályoknak megfelelően vendégeskednie kell az ellenfelénél. Előzetes híresztelések, az állítólagos logisztikai tényezők, néhány játékos nyílt politikai állásfoglalása, az erre válaszként érkező gyűlölethullám, az alapvető társadalmi feszültségek mélyen áthatották az eseményt. Egy sporteseményt. Sportrajongóként az események és azok hatásai bennem is rengeteg kérdést fogalmaztak meg.
Az október elsején megtartott katalán népszavazás, a terület teljes függetlenségéért való küzdés körüli események bejárták a világot. A lezajlott skót függetlenedési próbálkozás után – ahol a nemmel szavazók voltak többségben – a világ értetlenül állt a katalóniai történtek előtt. Egy referendum amelyet kísért rendőri brutalitás, különböző alkotmányjogi lépések, amik egy autonóm terület önrendelkezési jogainak korlátozásának irányába hatottak; katalán adminisztrációs középvezetők letartóztatása, áthelyezett miniszteri kontroll pénzügyi vonatkozásban, szavazócédulák lefoglalása, tüntetések és ellentüntetések. Fontos megjegyezni, hogy a kialakult helyzet nem új keletű, hosszú társadalmi -és politikai folyamatok, akciók és reakciók végproduktuma. De ami talán még fontosabb, hogy az ilyesfajta eseményeknek mindig több olvasata van, az igazság mindig relatív; függ az értelmezési iránytól és az irány által meghatározott keretektől. Hiszen ha az erdőben kidől egy fa, mindig három történetet kapunk: Az enyémet, a tidet és a fáét. A teljes társadalmi-és poltikai kortörténetet már rengetegen summázták, (A lehető legjobb forrás ebben a tekintetben a www.kettosmerce.blog.hu-n található) az én nézőpontom sportkulturális irányból fordul rá a katalán referendum felsorolt hatásaira.
Ahogyan az események eszkalálódtak a különböző politikai ágensek elutasító vagy akceptáló attitűdjei által, úgy bővült azoknak – a politika dimenzión kívül eső – aktoroknak a köre, akik nyíltan foglaltak állást a függetlenedési próbálkozás kapcsán. Egyik leglátványosabb véleményformálás az Fc. Barcelona futballcsapat részéről érkezett, amikor katalán mintázatú mezben kívántak sorsközösséget vállalni azok mellett, akik a teljes függetlenség mellett tették le a voksukat, és esetlegesen a rendőrök „túlzottan határozott fellépésének” áldozataivá váltak. A Barcelona katalánjai közül a leghangosabb szószóló Gerárd Piqué volt, aki egyértelműen Katalónia függetlenségének elkerülhetetlenségét és szükségességét hangsúlyozta. Válaszképpen a spanyolok Piqué létjogosultságát kérdőjelezték meg a nemzeti válogatottban, amelyet maga a védő is fontolóra vett, természetesen csak azután, hogy a katalánok elévülhetetlen érdemeit kiemelte az elmúlt év spanyol sikereinek kapcsán.
A következő lépcsőfok a szankciók tekintetében a La ligában szereplő csapatok vezetőségei felől érkeztek, miszerint fontolóra veszik a szezon további részében, hogy megfelelő számú helyet biztosítsanak a katalán szurkolók számára. Ezzel pedig máris ráfordulhatunk a tegnap esti eseményekre, amikor is az újonnan átadott, nagyjából hatvanötezer férőhelyes Wanda Metropolitanoban csupán kétszázötven férőhelyet biztosítottak a Barcelona szimpatizánsainak, logisztikai okokra hivatkozva. Gerárd Piqué minden egyes labdaérintését kísérő füttykoncert gyakorlatilag annyira magától értetődőnek számított, hogy nem képezi hír tárgyát. Egyértelműen kisejlik az a szomorú tény, amit rengetegen konstatáltak – természetesen különböző felületeken – különböző analógiával és mélységgel, de megragadom az alkalmat, hogy csepp lehessek a tengerben.
Sajnálatos módon a politikának sikerült – ami alapvetően a társadalmi élet relációinak alakulása szempontjából meghatározó és megkerülhetetlen intézmény – egy olyan kulturális mezőbe átszivárognia, ahova nem lenne szabad. A közélet hatásai, nyílt politikai állásfoglalások és identitások olyan kelletlen és felesleges, mesterségesen generált rezonálást eredményeztek két, egymástól elviekben független kulturális mező között, ami normatív – de lehet, hogy ez ma már naivnak nevezhető – elképzelések között elfogadhatatlannak minősül. Igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy mérlegnek ismételten két oldala van; Az egyik oldalon egy futball klub, ami a sport mezőjében egy igen jelentős közszereplő nyíltan politikailag állást foglalt, amire a mező többi szereplője gyűlölettel, kirekesztéssel és negatív módon való szankcionálással válaszolt. Persze ez önmagában nem hordozna akkora szenzációt, ha az előbbi kontextusból kiragadnánk a sportot.
Hogyan lehetséges, hogy a sport bármiféle jól értelmezhető átfedésbe kerül politikai nézetekkel, hatalmi érdekekkel, kulturális identitásokkal? A sport olyan – írott és íratlan szerződésekkel, kötött szabályokkal ellátott – intézményesülés, ahol az összes résztvevő szándéka, magatartása és erőfeszítései egy közös cél irányába mutatnak: Felülkerekedni az összes többi résztvevőn, vagyis nyerni. A sport egy vetélkedő, ahol a fokozatosan javuló egyén és csapatteljesítményekkel próbálják elérni a végső célt, az adott sportág által meghatározott szabálykeretek között, az adott sportágra jellemző instrumentumokkal és más egyéb tényezőkkel.
Ebben a vetélkedőben bőrszínre, vallási -és nemi hovatartozásra, politikai identitásra, származásra való tekintet nélkül mindenki részt vehet. A játék felé, a nem résztvevő egyének a vetélkedő színvonalától függően különböző mértékű érdeklődéssel fordulhatnak, fogyaszthatják ezeket az eseményeket, kiegészítve azokat saját riutálé-szerű szokásaikkal. Ezek a rituálék különböző módon és szinten manifesztálódhatnak: lehet, hogy egy vagy több csapat, sportoló hívei vagyunk, a hozzájuk kapcsolódó eseményeket otthon, egyedül a kedvenc csapatunk mezében és kockás kisgatyában, a barátokkal sörözve, vagy akár a helyszínen követjük nyommal, mindvégig azt a reményt táplálva, hogy a mi kiválasztottjaink érik el a végső célt. Ilyenformán a sport a kulturális termék, vagyis a kultúra része. A kultúra egy, jól elkülöníthető része. Ha bármiféle események abba az irányba hatnak – legyenek bármilyen intenzitásúak azok az események –, minek következtében a sport önállósága sérül, azt minél hamarabb orvosolandó problémaként kell kezelni. Bármiféle kiskapu megnyitása, ami a sport legitimitását csonkítja, az megengedhetetlen és tűrhetetlen.
Lakonikus egyszerűséggel összegezve a történteket: a sport önállósága és legitimitása tegnapelőtt megsérült. Olyan mezők, dimenziók lettek összemosva amiknek nincs és nem is lehet egymáshoz közük. A sport tegnap rosszul intézményesült. A sport tegnap meghalt egy kicsit.
