Taps, könnyek, csettintés – Ilyen volt a 6. Slam Poetry OB döntő

Hézer Luca 2017. okt. 17. 0 3

3 perc 15 másodperc. Ennyi idejük volt a slammereknek, hogy megmutassák, mit tudnak. De mire elég ez az idő? Elgondolkodtatni, megnevettetni, elszomorítani vagy éppen reményt adni? A Slam Poetry országos döntőjében minden lehetséges kifejezésmód megjelent, néha közvetlen, egyértelmű, máskor bonyolult, elvont formában. Egy dolog azonban biztos: minden résztvevő legalább egyszer „eltapsolta magát”, amikor magára ismert egy-egy szövegrészletben.

A Trafó Házban megrendezett slam poetry döntőbe huszonnégy versenyző jutott be az előválogatók során, a címvédő Basch Péterrel kiegészülve. Bevallom, kissé megijedtem, amikor realizálódott bennem, hány ember mondanivalóját kell teljes figyelemmel és koncentrációval végighallgatnom. Arról nem is beszélve, hogy már a kezdés előtt néhány rutinosabb slam rajongó elhitette azt a félmondatot, miszerint több órás csúszással egész nyugodtan számolhatok az este folyamán. Nem kifejezetten biztató indítás, de utólag úgy gondolom, megérte a várakozás és a kitartás – még akkor is, ha két americano kellett hozzá.

Már a terembe belépve meglepetésként ért, mennyire közvetlen és összeszokott a Slam Poetry csapata. A színpad és a backstage csupán formális szerepet töltött be, hiszen a zsűri tagjai a közönség első sorában foglaltak helyet és a slammerek is több időt töltöttek a barátaik, rokonaik mellett, mint a színfalak mögött. Ez a fajta intimitás azonban kissé gátolt abban, hogy kívülállóként teljes mértékben részese lehessek az eseménynek. Mindenki ismeri az érzést, amikor hirtelen bekerül egy társaságba, ahol rengeteg érdekes és szimpatikus, de számára még idegen ember veszi körül. A slam poetry nem olyan, mint egy alter banda koncertje a Vittulában. Ez egy életérzés, amely teljes részvételt és elkötelezettséget kíván. A bekerülés viszont egészen egyszerű: legyél ott minél több eseményen, és alkoss valamit.

forrás: erika pereszlényi photo

A közönség sorain végignézve azt tapasztaltam, hogy a műfaj iránti érdeklődés igenis nagy és még annál is sokszínűbb. Idős néniktől kezdve tinédzser fiúkon át a társadalom színe-java képviseltette magát néző és fellépő szerepében egyaránt. Ez a sokszínűség tette rendkívül izgalmassá, meglepővé és érdekessé az egész estét. A kedves „szomszédsrác” viccelődését egy szívbemarkolóan őszinte vallomás követte egy fájdalmas tekintetű fekete ruhás lánytól, majd egy idősödő férfi lépett félve a színpadra, szandál-zokni outfitben, családi háborús emlékeket idézve fel. De ekkor még mindig az ELTE-s fiú univerzumot átölelő gondolatain kattogott az agyam, és rájöttem, hogy nem jöttem rá semmire.

Az est folyamán felmerültek személyes, társadalmi és néhol politikai gondolatok is. A cél minden esetben az volt, hogy a közönség némiképp megértse, ezáltal teljes mértékben átérezze és befogadja azt az üzenetet, amelyet az előadó közvetít. A nézők ezt tapssal, csettintéssel, halk bekiabálással, néhány kivételes helyen ülő személy pedig asztallapon vagy hangfalon való dobolással értékelte.  A sokadik versenyző után már azt tapasztaltam, hogy amint magamra ismertem egy-egy szövegrésznél, rögtön hangot is adtam annak valamilyen formában. A visszajelzés természetessége fontos része a slam poetrynek, hiszen így tartható fenn effektíven a beszélő-befogadó viszony.

Voltak azonban olyan mély pillanatok is, amikor a teremben ülő néma csendet senkinek nem volt mersze megtörni. Bárány Bence kíméletlenül bemutatta a társadalom nevetséges sztereotípiáit egy M3-as metróút leírásán keresztül, ami alatt a mellettem ülő anya és lánya reflexszerűen néztek egymásra a meghökkentségtől. Ezután meglepődve vettem észre, hogy az én szám is tátva maradt egy pillanatra… Tapsolni akart mindenki, de ennél a momentumnál a hallgatás jelentette az elismerést.

A döntősök közül az öt legjobb versenyző egy második fordulóban mérkőzött meg, ahol már a hangulat a végsőkig fokozódott. A tabuk megszűntek, a 9,5-nél alacsonyabb pontszámok eltűntek. A hihetetlenül szellemes, ötletes és kidolgozott előadások közül végül Mészáros Péter lett az országos bajnokság méltó győztese, aki öniróniával teli intelligens humorával és előadásmódjával mindenkit levett a lábáról.

Fotó: Pereszlényi Erika (forrás: népszava)

Az est végére fáradtan és büfés ropival megtelve ugyan, de élményekkel és új gondolatokkal feltöltődve hagytam el a Trafó Házat. Sokat tanultam arról, hogyan működik egy befogadó, elfogadó és egymást tisztelő közösség. Bár úgy érzem, nem lettem részese teljesen ennek a világnak, mégis arra biztatok mindenkit, tegyen egy próbát a slam poetryvel. Hátha jövőre már az ő előadása közben tapsolhatok majd…

Borítókép forrása: erika pereszlényi photo

Az eseményről élő felvételt készítettek, itt visszanézheted az összes fellépő előadását:

 

Tags: döntő, ob döntő, slam poetry, Trafo House Categories: IRODALOM
Related Posts