A II. világháború, bár önmagában is hatalmas pusztítással járt, az egyik legsötétebb foltja mégis a zsidók tömeges elpusztítása volt, általában távol a frontvonalaktól. Több millió ártatlan ember lelte halálát a koncentrációs táborokban vagy már az odavezető út során. A tömeges deportálásokat pontosan 76 éve, 1944. május 15-én kezdték meg Magyarországon, erre emlékezünk ma.
Az emberiség történetében folyamatosan fellelhető jelenség a diszkrimináció, a sovinizmus, mind etnikailag, vallásilag és társadalmilag is. Ennek egyik legdurvább formája a nemzetiszocialista faji ideológia volt, mely szerint a germán árja faj hivatott arra egyedül, hogy uralkodjon a világ és a többi nép fölött. Legfőbb ellenségüknek a zsidókat tartották, de nem csak ők estek áldozatul, hiszen rengeteg roma származású, fogyatékkal élő vagy homoszexuális ember halt meg ezen elmélet gyakorlati érvényre juttatásának érdekében. Az antiszemitizmus Magyarországra is beférkőzött, az aktuális kormányok több zsidótörvényt is életbe léptettek, kezdve az 1920-as „numerus clausus”-szal, amely az egyetemen tanuló zsidók számát maximálta egy bizonyos százalékban, utolsóként pedig az 1941. évi XV. törvénycikket fogadták el, amely faji alapú megkülönböztetéssel és az alapvető emberi jogok földbe tiprásával járt. 1944 áprilisának elején elrendelték a Dávid-csillag kötelező viselését, amely még inkább kirekesztetté tette a viselőit, hiszen mindenki tudta, milyen származásúak, így dehumanizálták őket.
A nyíltan németbarát politikát folytató Sztójay-kormány idején, a német megszállás után megkezdődött a magyarországi zsidók gettókba tömörítése. Hazánkban elsőként Kárpátalján létesítették ezeket a kényszerlakhelyeket 1944. április 16-ával kezdődően. 2001 óta minden évben ezen a napon tartjuk a holokauszt magyar áldozatainak emléknapját, ekkor emlékezünk meg a közel hatszázezer magyar áldozatról, akiket a haláltáborokban, vagy azon kívül gyilkoltak meg. Az első gettók felhúzása után egyenes út vezetett a deportálások kezdetéig. Fontos azonban megemlíteni, hogy az Európa-szerte legnagyobb arányú zsidó lakossággal rendelkező Budapesten csak a tömeges elszállítások kezdete után fél évvel létesítették az egybefüggő fővárosi gettót, addig az ún. „csillagos házakban” éltek a családok, szintén a többi embertől elzártan, de viszonylag jobb körülmények között.
A zsidók élete már az elszeparált lakhelyen sem volt könnyű. A városokban több ezer embert zsúfoltak be az általában nagyon kicsi alapterületű házakba; feljegyzések szerint Nyíregyházán egy főnek kevesebb mint 1 négyzetméternyi terület jutott a gettóban. A lakók étkeztetéséről a település Zsidó Tanácsának kellett gondoskodnia, de az ő dolgukat is megnehezítették, így aki nem tudott magával élelmet vinni, éheznie kellett. A helyi rendőrök tudtak csak segítséget nyújtani, néha odaengedték a lakókat a drótkerítésekhez, hogy a kinti ismerősök élelmiszert adjanak, esetleg üzeneteket közvetítsenek nekik. Tisztálkodásról álmodni sem mertek, latrinaként néhány ponyvával elválasztott gödör állt rendelkezésükre. Az embertelen körülmények mellett a gettókba kirendelt csendőrök sem kímélték a zsidókat. Őket általában az ország másik végéből vezényelték át az adott gyűjtőhelyre, hogy véletlenül se ismerjenek egy lakót sem, így megelőzve a „kivételezést”. Rendszeresek voltak az ún. „pénzverdék” a csendőrök jóvoltából: ezeket a vallatásokat arra használták fel, hogy erőszakkal kiszedjék a tehetősebb vagy annak vélt zsidókból vagyonuk hollétét, és attól a kevés személyes értéküktől is megfosszák őket, amelyeket sikerült kimenekíteniük otthonaikból. Az élelmiszer, higiénia és gyógyszerek hiányában hamar felütötték a fejüket különböző fertőzések (vérhas, tífusz) is a gettókban, és már a deportálások előtt sokan meghaltak, még hazai földön.
A Sztójay-kormány nagyon hatékonynak bizonyult, a németeknek is kivívta elismerését, ugyanis az április közepén megkezdett gettósítást májusra szinte az egész országban véghez vitték. Az első transzport 1944. április 28-án indult útnak 1800 fővel, a vagonok május 2-án érték el Auschwitz-Birkenaut. A bevagonírozások „nagy tételben” való megkezdése előtt a holokauszt legnagyobb kitelepítési akciójának menetrendjét is megalkották, csendőrségenként megszabták a szerelvények indulásának és érkezésének időpontját is. Végül 1944. május 15-én kifutottak az első nagyobb tömegeket szállító szerelvények, megkezdődött a magyarországi zsidók tömeges deportálása. A vagonokat Kassáig a csendőrök kísérték, majd ott átadták őket az SS-nek. Az akkori köztudatban a zsidók elhurcolása úgy jelent meg, mintha munkaerő segítséget küldtek volna a németeknek, azonban aki közelebbről is ismerte az eseményeket, az tudta, hogy ez csak ürügy, hiszen a transzportokkal gyermekeket, betegeket, időseket is szállítottak, akik semmiképpen sem lettek volna munkaképesek.
A napokon át tartó monoton út végállomása gyakran Lengyelországban, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor volt, amely a németek legnagyobb megsemmisítő intézményeként vált hírhedtté. Statisztikák szerint a holokauszt minden tizedik áldozata és az auschwitzi tábor minden harmadik halottja magyar állampolgár volt, összesen pedig közel hatszázezer honfitárs lelte halálát a fajirtás következtében, míg a szövetségesek fel nem szabadították a lágereket. Az elhurcoltak nagy része soha nem tért vissza otthonába, emberi jogaiktól teljesen megfosztva, hazájuktól távol, kínok között vesztették életüket.
Felhasznált források:
http://www.holokausztmagyarorszagon.hu
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsidó_holokauszt_Magyarországon
