“Egyszer volt hol nem volt…” Akár így is kezdődhetne Belmonte és Constanza története Mozart Szöktetés a szerájból című operájában. Utazás messzi, egzotikus tájakra és küzdelem a szerelemért: mintha az Ezeregy éjszaka meséiből ragadták volna ki; mindaddig, amíg felszínre nem kerülnek a nagyon is e világi nehézségek. Vágyak és vívódások, szerelmi háromszög és rizikós helyzetek sokasága fokozzák a hangulatot. Mit tehet egy nő, ha ki van szolgáltatva a férfi önkénynek? Hogyan maradhat hűséges egy olyan kulturális közegben, ahol a hűség fogalmát teljesen máshogy definiálják?
Vecsei H. Miklós első operarendezése 2021. január 23-án debütált az Erkel Színház színpadán, viszont a járványhelyzet miatt a nézőközönség csak az online térben láthatta a darabot. A színpadképet megpillantva, már az első néhány perctől fogva érezhető volt, hogy a vetítés és a fénytechnika nagyban meg fogja határozni az előadás vizualitását. A Kiégő Izzók csapatának köszönhetően mozgalmas, kifejező, szinte már virtuális valósághoz közeli világ kelt életre a felállított paravánokon.
A térkezelés sajátossága szintén az előzőleg említett paravánokból adódik, amik előre-hátra jól mozgathatók, ezáltal különböző színpadi mélységeket tudnak láttatni vagy épp takarni. A nézőtér felé lejtő színpad pedig kibillenti a megszokott egysíkú berendezkedést és a szintekkel való játék eszközével is izgalmasabbá teszi a színpadi mozgásokat. Vecsei leleményesen használta ki a vírushelyzetből adódóan üresen álló nézőteret is: a basa érkezésekor a kórus tölti ki a közönség helyét és a nép egységes hangjaként köszöntik őt. Ez az izgalmas, szemközti felállás nagy hatással bír ebben a jelenetben, hisz a megszokott színpadi határok megsemmisülnek.
Belmonte első jelenetében tengerjáró hajóból lép ki, és eldalolja egyik legismertebb áriáját, amiben kedvese után vágyódik. Balczó Péter igazi hősszerelmessé válik a színpadon. Mind színészi játékában, mind énektechnikájában egyszerre érződik gyengédség és elszánt magabiztosság. Hisz Belmonte szeme előtt egyetlen dolog van: hogy ismét együtt lehessen Constanzával. Varró Dani új szövegfordításának sajátosságaira már itt felkaptam a fejem. A tőle megszokott stílushoz hűen olykor elhangzottak szavak, amik az adott környezetben, szituációban furcsán hatottak. Eleinte esetlennek tűntek ezek a megoldások, később azonban ráhangolódik a néző és felfedezi, hogy ezek is az előadás egyediségét szolgálják.
A szerájt a háttérvetítésben szögesdrót kerítés és börtönfalak jelenítik meg. Itt mindenki rabként éli az életét. A falra mázolt, keresztbe áthúzott „SZÓ” felirat mindent elmond az odabent uralkodó viszonyokról: a szeráj foglyai némaságra vannak kárhoztatva, bábfonálon rángatják őket. Constanza komornáját és inasát, Blondét és Pedrillot a zsarnok börtönfelügyelő, Ozmin, egy gyárban dolgoztatja, ahol abszurd módon emberi testrészek hevernek mindenfelé a futószalagon. Ozmin a tökéletes nőt akarja legyártani, amit számára Blonde testesít meg, őt azonban nem kaphatja meg. Rácz Rita Blonde szerepében karakán nőt alakít, aki őrzi becsületét és tisztességét, áriáiból is süt a szenvedély és a női erő. Szerekován János Pedrilloja féltő, mégis féltékeny és nem engedi közel magához Blondét.
A szerájban pórázra kötött lányokat látunk. A rabságnak ez az erőteljes ábrázolása azonnal felébreszti az emberben a felháborodást és a nézőben akarva-akaratlanul feminista gondolatok törnek elő. Meghökkentő szembesülés, ahogy a való életben láthatatlan láncok a színpadon láthatóvá válnak. A szeráj népét a táncosok jelenítik meg. Vetési Adrienn koreográfiája a bezártságot, megkötözöttségben való kapálózást és a szabadulásra való vágyat adja át a közönségnek. Vecsei Kinga Réta jelmezeinek erőteljes színvilága és állatszimbolikája a pompás környezet mellett a szerájban fogva tartott nők jogfosztott helyzetére, kiszolgáltatottságára és degradálására is utal. A két szerelmespárt alakító énekesekről ruhájuk egységes színe is elárulja, hogy egymáshoz tartoznak, míg Szelim basa és Ozmin a keleti népekre jellemzően sokszínű patchwork öltözetet viselnek. Az egyébként is monumentális háttértechnika mellett rendkívül látványossá válik a színpadon kavargó színek és anyagok egyvelege. Az aktuális közéleti helyzetre történő reflektálás persze itt is kihagyhatatlan volt: a tánckar olykor csillogó-villogó szájmaszkban jelent meg a színpadon. A darab mozgalmassága lenyűgöző, olykor a néző már úgy érezheti, túl sok is, hogy hirtelen mindent befogadjon. Vecsei H. Miklós interjúiban azonban már többször hangsúlyozta, hogy egyik legfőbb célja a fiatal generáció elérése a színház csatornáján keresztül. Erre a célra az előadás jó eszközöket használ, emellett pörgős, érdekes és a fiatalok számára jól befogadható.
Az összes jelenet közül kiemelkedő volt Constanza és Szelim basa érkezése, valamint Constanza áriája, amelyben elénekli, miért nem tudja szeretni Szelimet. Miklósa Erika áradó szenvedéllyel és könnyed profizmussal adta át magát Constanza karakterének. Csodás áriájában az erős érzelmi vágyakozás és szilárd női erély egyvelege érződött. Alakítása nagyban felidézte bennem az antik eposzból jól ismert hősnőt, Penelopét, aki párjához örökké hűségesen állta ki a kísértések próbáját. Miklósa Erikán láthatóan nem fog az idő, bár eleinte kicsit nehezen tudtam elképzelni a fiatal szerelmes lány szerepében, de hiteles, meggyőző játékával és gyönyörű hangjával megmutatta, milyen egy kortalan, tündöklő Consatanza.
A legerősebb kontrasztot Ozmin és Szelim figurái közt fedeztem fel. Gábor Géza Ozmin szerepében sokkal basáskodóbbnak érződik, mint az ifjú szerelmes lelkű Szelim. Már megjelenésénél fogva is, hiszen megtermett alkata és erőteljes basszus hangja is hatalmaskodó kiállást kölcsönöz neki. Ozmin zsarnok természetével szemben Wunderlich József érzelmes, szenvedélyes Szelimje sokkal finomabb, együttérzőbb. Wunderlich ezúttal is százhúsz százalékban, magas hőfokon élte bele magát karakterébe és arcjátékával aprólékosan tükrözte a lélek minden rezdülését. Arcának kivetített premier planja az előadás legmegindítóbb jelenetében, a börtönbe vetett Constanza és Belmonte szerelemes duettjében hatalmas hatást keltett. Itt a nézőnek boldognak kellene lennie, hogy a szerelmesek végre újra egymásra találtak, bármi is vár rájuk, együtt vannak. De ez a fajta katarzisérzés itt nem jön el, hisz a szerelmesek áriája alatt Szelim gyötrődő arcát látjuk nagyban kivetítve, ami mázsás teherként nehezedik a szituációra és őszinte együttérzést kelt. Szelim itt nem gonosz, hanem áldozat. Áldozat, aki csak hadakozik, kapálózik és belül ordít fájdalmában. Aztán beletörődik. „Happy end kell, nem?”. És elengedi a szerelmét, akit tisztel, és aki mindvégig hűséges maradt a férfihez, akit szeret, noha nem tudhatta, hogy látja-e még valaha.
Ezen a ponton merül fel még egy fontos kérdés, ami napjainkat is nagyban meghatározza. Ez pedig az európai lét és a kultúrák összeférhetőségének kérdése. Kelet és nyugat találkozása. Monogámia és poligámia megütközése. Szelim elmondása szerint azért menekült keletre, hogy békére és nyugalomra találjon és messze elkerülje azt a térséget, ahol a pénz, a gyűlölet és az irigység dominál. Kirekesztetté, magányossá válik. Hirtelen keserű íze lesz a szerelmesek boldogságának is, hisz egy szerelmi háromszögben nem kaphatja meg mindenki a boldog befejezést. Miután elengedi Constanzát, Szelim az őrület szélére kerül, bár nemes lelkét hangos énekszó dicséri: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”. Szelim összeomlik. Constanza és Belmonte elhajózik.
De hát a szép szerelmes történeteknek happy end kell… Nem?
Képek: www.opera.hu
Forrás: www.art7.hu
