A megszokott beat hangulat, egy csipetnyi magyaralter, ráadásnak egy kis diszkó és persze a blues. A Carson Coma nem hibátlan, de kiemelkedő új lemeze rögzíti az együttest a magyar könnyűzenei palettán.

Egy feltörekvő együttes számára mindig vízválasztó a második album kiadása. Ilyen helyzetben nagy nyomás nehezedhet az előadókra: egyrészt felül kell múlni a sikeres első lemezt, másrészt erre a pontra már illik tudatosan kialakítani az együttes csak rá jellemző, sajátos hangzását, ez viszont némi veszélyt is hordoz magában. Ha nem járnak sikerrel, könnyen eltűnhetnek a zajban és elvesztik relevanciájukat, esetleg túlszakosodnak és beállnak egy kisebb szubkultúrába, vagy mikroműfajba, lemondva a további térnyerésről. Az elmúlt pár év egyik legígéretesebb fiatal együttese, a Carson Coma tavaly elért erre a pontra, ugyanis a második albumuk októberben jelent meg. Így pár hónap távlatából kijelenthető, hogy többnyire sikeresen vették a feladatot, de persze ne rohanjunk ennyire előre, érdemes előbb áttekinteni az album és az együttes előéletét.

Én először a 2018-as Kikeltetőn találkoztam az együttessel (ahol mind külsőleg, mind zeneileg a Growlers ugrott be nekem – rögtön plusz pont), ahol a zenekar friss inkarnációja mutatkozott be, azóta pedig lehetetlen nem látni a nevüket minden fontosabb felületen. A siker titkaként azt sejtem, hogy megtalálták azt a könnyűzenei szuperpozíciót, amelyben

egyszerre hallgatják őket a CSNK fan momés lányok és fér be a Petőfi rádión egy Bagossy Brothers szám elé.

Az együttes első albuma, a Corduroy Club a magyar szcénához mérten is szolid album lett, annak ellenére, hogy itt még nem kristályosodott ki az együttes koncepciója. Ennek legfőbb jele a többnyire angol nyelvű dalok mellett 1-2 magyar szöveg felbukkanása is. Az alapötlet egyértelműen a 60-as évek beat zenéjére épült (ezzel is marketingelve magukat), néha-néha kikacsintva pár más irányba is. Az albumot hallgatva anno kicsit úgy éreztem, hogy ez a beat vonal, ha minimálisan is, de skatulyába taszítja őket, amit én főleg a hammond orgona túlzott (de egyébként abszolút korhű) használatán éreztem. Az viszont egyértelmű volt, hogy ott van a dalszerzői kvalitás és nagy a zenekarban lévő potenciál. Engem speciel a Bánkitó fesztiválon győztek meg az I don’t mind fúvósokkal kiegészített verziójával, amely már egy teljesen profi banda látszatát keltette. Az együttes igazán a két album közti Korda feldolgozásával betonozta be az irányt, ahol

a sima retróból átmentek egyfajta “ironikus nosztalgiába”, amit mostanra tökéletesítettek.

Az albumra ránézve az első dolog, ami feltűnhet, valószínűleg mindenkinek ugyanaz lesz: az együttes meglépte, amit Henri Gonzo régóta nem mer a Fran Palermoval (legalábbis a róla készült dokumentumfilm szerint ez választja el a teljes kereskedelmi sikertől) és elkötelezték magukat a magyar szövegek mellett. A vicces-relatable-szerelmes háromszögben mozgó, minél több belpesti helyet namedroppoló dalok szövegcentrikussága egyrészt rendkívül jól áll az együttesnek, másrészt egyértelművé teszi, hogy a retro hangulat nincs olyan komolyan véve, mint például az Ivan & The Parazol esetében, így jobban is áll nekik.

A közel kétperces hangulatkeltő intro után az album az Én még sohasemmel indít, mely egyike volt a korábban megjelent daloknak, ami meghatározta a lemez hangzását: a korábbi beat alapú rock továbbgondolva, főként alter elemekkel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a lemez során Fekete Giorgo mellett már az előző albumon is vokalistaként néhol felbukkanó dobos Héra Barnabásnak jóval nagyobb a szerepe. Az ének és vokál harmóniák kidolgozása terén egyértelmű előrelépés hallható az egész lemez során, ami hol a két énekes közti válaszolgatásban, hol a csordavokálozós duplázásban, hol a doo-wop-szerű háttérdallamokban jelenik meg.

A második Hobbihajótörött szövegileg egy érdekes metaforára épül. Kellemesen lötyögős verzéjének és pörgős refrénjének köszönhetően valószínűleg inkább koncerten fog működni mint lemezen, de erről később. Ennél visszafogottabb Barni első dala, a klasszikusabb, zongorára épülő középtempós Truman show. A lemezen viszont megjelennek eddig nem hallott teljesen új hatások is, amit a Boldog szülinapot (Rohadj meg) lenget be először, a szaggatott basszusdallamával és a háttérben hallható gazdag ritmushangszereivel, hogy aztán az album címét is kölcsönző Mit sem érdekel robbantsa be a teljes diszkót. Én meg nem mondtam volna, hogy a Carson Coma ebbe az irányba fog menni, ahogy azt sem, hogy milyen jól áll nekik, így számomra mindenképp ez a dal volt a lemez meglepetése.

Persze nem érdemes kihagyni a két szám közti Peti és én kiemelését sem, amely az első kiadott szám volt a lemezről. A ¾-es szerelmes dal idilli hangulatával mindenképp a lemez erősebb tételei között van. Hasonló témával operál a Na mindegy, mely során olyan érzésem volt, mintha az együttes megpróbálta volna keresztezni a Blossoms zenéjét a giccses magyar táncdal-hangulattal. Körülbelül így a kilencedik dal fele viszont kezd olyan érzésem lenni, mintha kicsit kezdene leülni a lemez: Az Il croccodillo-t leginkább poénból rakhatták rá a lemezre, mert miért ne legyen rajta egy olasz szám is, zeneileg viszont nem igazán mutat olyat, amit eddig még ne hallottunk volna. A Carson Coma Blues pedig a létező legarcpirítóbb blues standard felhasználásával engem inkább emlékeztet egy olyan dalra, amit próbateremben hülyülve jó előszedni, albumra rakni viszont kicsit húzós.

Az album második felét ugyanakkor megmenti az én személyes kedvencem, az Egyszerűen semmi sem egyszerű, ami jól kombinálja majdnem az összes eddig megemlített pozitív vonást, miközben az egyik legfogósabb refrénnel rendelkezik. Az utolsó Legjobb verzió az előző album Elmélkedések…-kel párhuzamosan (többnyire) egyszálgitáros balladaként zárja le a lemezt és kicsit megnyugtat, hogy a negatív üzeneteket nem veszi túlságosan fel az együttes.

A lemez ugyanis kifejezetten tetszett, viszont szerintem több ponton is érződik, hogy nem elég kiforrott. A singleként kiadott dalok ugyan ki vannak dolgozva és jól szólnak, de az album egészét tekintve úgy érzem, jó pár “filler” becsúszott, ami a 37 perces játékidőt tekintve kissé luxusnak tűnik. Látva, hogy a 12 számból négy már jóval hamarabb kijött, kicsit az az érzésem, hogy a srácok a meglévő anyagot akarták minél gyorsabban egy nagylemezzé gyúrni. Ezt megerősíti az a tény, hogy az album több ponton is kifejezetten rosszul szól. Számomra ez leginkább a korábban említett Hobbihajótörött esetében jön elő, aminél mind az ének, mind a hangszerek, mind a vokálok (főleg a vokálok) irtózatosan recsegnek. Az egyetlen dolog, amit el tudok képzelni, hogy egy lofi retro hangzás elérése volt a cél, de ebben a formában közelebb áll egy peakelő demohoz. Emellett mintha a masterelést is elkapkodták volna, aminek köszönhetően nem mindig szól egységesen a lemez (gondolok itt például a hangerőszintek normalizálásának hiányára, pl. az Il coccodrillo és az Egyszerűen semmi sem egyszerű között).

Mindent összevetve a Lesz, ami lesz minden téren hatalmas előrelépés az együttes egyébként is korrekt első albumához képest: a klasszikus beat elemek kidolgozattabbak és nem túlzóak, a szövegcentrikusság segíthet rámozdulni a magyaralterben tátongó űrben maradt fanokra és az új zenei hatások rendkívül jól egészítik ki az együttes eddigi hangzását. Hibái ellenére mindenképpen a tavalyi évet meghatározó hazai lemezek közé sorolható. Akinek eddig valahogy sikerült elkerülnie a zenekar munkásságát, az mindenképpen nézzen rá, aki pedig már korábban is hallgatta őket, annak biztosan nem lesz/volt csalódás.

Kiemelt kép: Komróczki Diána