A 2016 novemberében, a budapesti Vígszínházban bemutatott A Pál utcai fiúk című musical a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend, igazi rajongótábor alakult ki az előadás és a színészek körül. A legendássá váló musicallel és a színházzal kapcsolatban a Nemecsek Ernőt játszó Vecsei H. Miklóst kérdeztük.
Milyen érzés volt gyermekként olvasni A Pál utcai fiúkat?
Egyáltalán nem emlékszem rá, lehet, hogy nem is olvastam, nem voltam nagy könyvmoly gyerekkoromban. Darren Shan vámpírkönyveivel szerettem meg igazán az olvasást, egy időben le sem tettem őket. Egyébként nagyon érdekes, hogy A Pál utcai fiúkban sem nagyon olvasnak a gyerekszereplők. Én hasonló környezetben nőttem fel, mint ők, nekem is inkább a játék, a „grund” töltötte ki az életemet kisfiúként.
Tudnál mesélni a darab próba- és munkafolyamatáról?
A színházcsinálás úgy néz ki, hogy szeretnénk beszélni egy témáról. Egy olyan problémát vagy kérdést szeretnénk felmutatni, ami a mai magyar vagy európai társadalomnak fontos lehet. A Pál utcai fiúknál ilyen a digitális világ okozta társas magány, elzárkózás egész fiatalkortól kezdve, ez az a téma, amivel foglalkozni akartunk. Marton László rendező azt az útravalót adta nekünk az olvasópróbán, hogy e köré próbáljunk építeni egy előadást, és nem úgy, hogy azt mutatjuk meg, ez miért rossz. Alternatívát akartunk mutatni a „grund élménnyel” és az igaz barátsággal. Ez volt a küldetés, innentől kezdve konfliktusmentesen ment az egész, a szívünket és a játékosságunkat kellett beleadni. Horváth Csaba fiús-férfias koreográfiái pedig rengeteget segítettek, hogy ki tudjuk fejezni ezt az életérzést szavak nélkül is. Szerencsések vagyunk, hogy vele dolgozhattunk ezen az anyagon.
Hogyan alakult a színésztársaiddal való viszonyod az előadás megformálása alatt?
Minden emberrel máshogyan. Wunderlich Józseffel (Boka) a darab előtt nem ismertük egymást, de a próbák alatt szoros kötelék alakult ki köztünk. Viszonylag keveset beszélünk, de érezzük egymást, sejtjük, mi a másik lénye. Ez jó, mert se ő, se én nem vagyunk egyszerű lelki típusok. Csapó Attilával, aki Gerébet játssza, azóta vagyunk „szomszédok”, amióta próbálni kezdtünk. Az egyetemen nem voltunk annyira jóban, ez is megváltozott. A színházban a legeslegfontosabb dolog az, hogy az alkotócsapat, aki létrehoz egy előadást, az száz százalékban nyitott legyen a másikra. A legrosszabb, ami történhet, hogy kimondatlan dolgok maradnak. Én mindig igyekszem úgy alkotni és létezni a színházi közösségekben is, hogy ezek ne legyenek, még akkor is, hogyha nem könnyű kimondani néhány dolgot. Tulajdonképpen nagyon ki kell tárulkoznod és nagyon őszintének kell lenned a másik előtt; ha nincs meg a jó kapcsolat, ez különösen nehéz.
Nemecsek nagy lépés volt a karrieredben…
Én sosem gondolok arra, hogy karrierre vágyom. Arra sem, hogy színész akarok lenni. Még most sem, pedig valahogyan az lettem. Tulajdonképpen a Színműre karaktereket és személyiségeket vesznek fel, és nekem nagyon más a személyiségem, mint a karakterem, ami egy gyakori jelenség. Nekem, mint fiatal színésznek az a feladatom, hogy minél előbb levetkőzzem a karakterem adta korlátokat. Az első nagy szerepem Rómeó volt, ami karakterileg valamelyest stimmel, szerencsére személyiségileg is. Ilyenkor az ember belekerülhet egy olyan folyamba, hogy sokszor a karakterén keresztül kapja a szerepeket. Ezért is volt nekem jó, hogy az első évben, Rómeó után közvetlenül kaptam Nemecseket, ami ellentéte a karakteremnek. Ha az ember hivatásszerűen akar színész lenni, tehát úgy, hogy üzenni is akar, akkor nagyon rossz, ha belekerül egy, a karakteréből adódó csapdába. Onnan nehéz kitörni. Hosszútávon talán emiatt ki is veszhet belőle a közönségnek való adni akarás. Ilyen szempontból volt jó, hogy megkaptam Nemecsek szerepét, főleg, hogy még sikeres is lett az előadás. Örültem hogy Marton László rendezi, ő volt az osztályfőnököm a Színművészetin, és ő a mesterem a mai napig. Remek dolog, hogy a pályám elején lehetett egy közös alkotásom a mesteremmel.
Milyen volt Marton Lászlóval dolgozni?
Nagyon izgalmas. Soha nem tukmált semmit egyikünkre sem, hanem mindenkiből azt próbálta kihozni, ami ő maga. Szuper, hogy nem csak az egyetemen, hanem a színházban is gyorsan találkozhattam vele. Az instrukcióit és amiket mondott a szerep kapcsán, azokat a mai napig őrzöm.
Te is kacsintgatsz a tanárság felé?
Egyelőre nem szeretnék klasszikus értelemben vett tanár lenni, a Színművészetin főleg nem. Még fiatal vagyok hozzá, és kevés a tapasztalatom, hogy biztos lehessek abban, hogy amit én most igazságnak vélek, az valóban úgy is van. Másrészt kissé ingadozó a hangulatom, ami egy tanárnak nem feltétlenül válna előnyére. Viszont mégis megszerettük volna osztani az alkotótársaimmal a fiatalabbak számára is azt, amit mi most a színházról gondolunk. Ezért alapítottuk meg a Sztalker Csoportot, ahol a tudatos jelenlét módszerén keresztül próbálunk eljutni a színpadi személyességig, őszinteségig, és a másik figyelmén alapuló közösségépítésig. Úgy éreztük, meg kell próbálnunk elmondani ezeknek a fiataloknak azt, amit mi színháznak gondolunk. Nagyon sokan akarnak színészek lenni, köztük két típus van van, aki színész akar lenni és csillogni szeretne, és van, aki elmegy a színházba, aztán azt érzi, hogy nem tudja, mi történik, de ez kell az életébe. Az első tévút, sokakat elront. Fontos lenne a második verzió felé vinni az embereket, mert csak ez hat.
Az látszik, hogy sokat gondolkodsz a színház szerepéről, útjairól. Hogyan tudnád összefoglalni az ars poeticádat?
Szerintem a színház semmi másról nem szól, minthogy saját magunkról és a kapcsolatainkról beszéljünk őszintén; megpróbáljuk feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a környezetünk nem tud vagy nem mer feltenni, és ezáltal megpróbáljuk vélt igazságainkat újrafogalmazni. Ugyanakkor érezzük, hogy ez a fajta személyesség, amit mi magunktól és a tanítványainktól elvárunk, már szinte teljesen eltünteti a valóság és a színház közötti falat. Ez nem feltétlenül jó vagy megoldás, de mindenféleképpen szükséges lépés ahhoz, hogy olyan színházat tudjuk csinálni, ami valóban hat.
