„Kétségbeesetten állnak ott valamennyien a gazdátlan szeretetükkel.”
(Kosztolányi Dezső)
Szerző: Csizmadia Fanni
A Három Hollóban debütáló előadás etűdszerű jelenetekben mutatott be olyan történeteket, s mutatott rá olyan problémákra, melyek napjainkban közelebbről vagy távolabbról, de sokunknak ismerősek lehetnek. Habár a színpadi adaptáció alapjául Tóth Vivien novellái szolgáltak, az alkotócsapat szabad asszociációk mentén dolgozott, és írta át a novellafüzért a Molnár Flóra rendezte darabban.
A terembe megérkezve azt a benyomást keltette a pincehelyiség egészének szűkössége, a kis játszótér, a félhomály, és az ismétlődő dallam, mintha egy bunkerbe merültem volna alá. Az alapképet egy fekete textillel borított doboz, némi földre szórt hamu és a színészek egységesen fekete öltözete határozta meg. A színpadkép letisztultságát néhol piros, kék neonfények és egyéb színes kellékek bontották meg. Továbbá játszott a darab eltérő stílusú zenék keverésével, humoros, eltartó hangeffektekkel, és zavaros rádió-bejátszásokkal.
Az előadást az elejétől a végéig átszőtte a klasszikus színház formáira való reflektálás, ennek több szinten való kifordítása. A színészek nem illúziókat keltve játszottak el bizonyos szerepeket, egyszer sem dolgoztak teljes takarással az átállások között. Bár az intimitás hangulatát nem sikerült hiánytalanul megteremteni, kisebb betekintéseket engedtek karaktereik életébe, vendégül láttak egy óra erejéig elkeserítő világukban. A közönséggel való interakció nem új keletű; esetünkben például a hergelőbb kiszólásokra – „idióták vagytok ti is” −, vagy a tapsrend bevett szokásának megbontására gondolhatunk. Nekem tetsző megoldás, hogy kimozdítsanak, incselkedjenek velem a színházban, de ízlés kérdése, hogy nézőként ki mennyire szeretne láthatatlan maradni.
A rövidebb cselekvésfolyamatok gyors egymásutánisága a történetek, problémák tartalmát, hangulatát idézték fel. Ez a forma nem engedett mély karakterábrázolást vagy jellemfejlődést, a történetek nem tudtak ívet bejárni, hogy végül kifussanak valahova; viszont gondolati síkon elindított bennem egy, a valóságos, negatív történetek elmesélésének működési mechanizmusairól szóló töprengést. Felvetődött sok, egymástól különböző keserű kérdéskör, de mindenhol csak csöpögtetve voltak az információk, így kizárva a jelenetekben való teljes elmélyülést. Nem kutatott senki lázasan megoldás, kiút után, vagy tett bármit a változásért, csak megalkudtak, szőnyeg alá sepertek, benne ragadtak. Esetenként legalább a remény foszlányai felsejlettek, ez történt, például amikor a leszedált férj (Szabó Zsombor) hirtelen váltással feléledt, és sóvárogva-szépen mesélni kezdte álmát. Végérvényben mégsem lépett ki senki a monotonitásból.
Egyik jelenetből estünk a másikba, és bár mindig újabb szál, emberi sors jelent meg, mégsem szeparálódtak el egyértelműen az események. Etűdszerű felvillanásokként hétköznapi emberek egyéni tragédiafoszlányait láttam, akik küzdenek a betegség, a megélhetés, a lakhatás, az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a másság, problémáival. E mellett láttam, hogy kapcsolódni sem tudnak. Sérült emberi viszonyaik, a közeg nem megtartó volta azt eredményezi, hogy a másikban képtelenek feloldódni, nem tudják megélni szeretetüket, nyugalmukat, szabadságukat. Ebben a képletben csak elutasítással, értetlenséggel, korlátoltsággal, elfojtással, haraggal, apátiával, felszínességgel találkoznak.
A darab hol a szöveg, hol a játék, hol az elidegenítő effektek által e tragikus/traumatikus/nyomasztó léttel, a megbocsáthatatlannal szemben eltartóan, humorral próbált fellépni. A torz kapcsolatokat kifejezendő a diskurzusok el voltak bagatellizálva, sokszor oda nem illő alkalmak esetében is. Például a ravatalon fekvő elhunyt felett popcornt eszegetni, majd megvitatni a család kutyájának elcserélését, a kutyát játszó Kardos Tibor, és a részeg anya (Jenei Mónika) közreműködésével jól rímelt a bemutatott világ bizarrságával. Mindezek ellenére a szöveg dramatizálása hiányt hagyott maga után, színpadon elmondva nem működött a szöveg egésze, különösen igaz ez a párbeszédekre. Indokoltak lettek volna profán vagy akár bugyuta dialógusok – ezzel is rámutatva a kapcsolatok, történetek fanyarságára – de inkább csak semmitmondóra, klisésre sikerültek. A furcsa, de súlytalan párbeszédeket, az elkendőzött realitást valamennyire ellenpontozta a hosszabb-rövidebb monológok őszintébb, drámaibb volta.
A szavak szintjén meglévő bagatellizálás mellett az egyébként hétköznapi cselekedetek közül egy jelenetet emelnék ki, ahol a megjátszott, kötelező jókedv a legtisztábban állt kontrasztba a valósággal, a valódi érzelmekkel. A kép ennyi: családi ünnepre készül egy háttérben mosogató anya, és egy, az előtérben hisztérikusan zöldségeket szeletelő apa (Pásztor Csaba). Viszont az apa visszafojtott, de bármelyik pillanatban kitörni kész, ritmikus feszültsége, gesztusai, válaszainak hanglejtése, valamint az anya idegesítő naivsága rámutatott az egyébként súlyos témát elkendőző felszínes létezésük nevetséges voltára.
Izgalmas megoldásnak ígérkezett még a magatehetetlen, hol falnak döntött, hol asztal alatt, vagy asztalon fekvő néma karakter (Jordán Flóra) működtetése, aki mindenki ellenében maradhatott volna a dolgok kicsi, elmondhatatlan része. De egy ponton megbontva mozdulatlanságát, mesélni kezdett ő is, és ezzel megszüntette bennem a talány játékosságát.
Egy teljességében már rekonstruálhatatlan rádióbejátszáshoz hasonlítva tudom a legjobban érzékeltetni, milyennek éreztem az előadás egészét: hallom a történetmorzsákat, a merőben rossz történetmorzsákat, de oly sokrétűek, és olyan szakadozottan igyekeznek eljutni hozzám, hogy inkább elengedem az egész hanghatást. A Nincs nem ad sem fogódzkodókat, sem megoldásokat, sem válaszokat, és nem is oldoz fel. Egyedül csak felveti kérdéseit, hogy majd végül a zárás gesztusával is a levegőben hagyjon lógni − mindent.
