Szombat délután három órakor a budapesti Operettszínház elsötétült, és egy fényes női alak lépett ki az árnyak mögül. A hölgy első pillanattól kezdve magára vonta a néző teljes figyelmét. Három óra síri csend, ámulat és meghatódottság jellemezte a Rebecca – A Manderley ház asszonya című musicalt.
A darab Daphne Du Maurier A Manderley ház asszonya című regényéből készült, Sylvester Lévay és a szövegíró Michael Kunze adaptálta színpadra. Nyomon követhetjük, hogyan válik egy fiatal társalkodónőből („Én” – Dancs Annamari) arisztokrata feleség, akinek a ház rejtélyes asszonyának titokzatos halálával kell együtt élnie. Újdonsült férjével, Maxim de Vinterrel (Homonnay Zsolt) Manderley-be költöznek, ahol főhősnőnket minden apróság az első feleségre emlékezteti. Nem könnyíti meg a dolgát Mrs. Danwers (Janza Kata), a házvezetőnő sem, hiszen mindig az előző asszonyról mesél. Sajnos az új Mrs. de Winter még saját férjével sem találja meg a közös hangot; Maxim zárkózott, titkol valamit.
Úgy gondolom, hogy ez az egyik legjobban sikerült Lévay-Kunze darab, hiszen a a szövevényes története és megkapó zeneisége is különösen izgalmassá teszi. Néhány üresjárattól eltekintve minden mondatnak és szereplőnek megvan a pontosan szabott helye: a darab első perceitől kezdve tapintható a feszültség. Azonosulni tudunk az összes szereplővel, főleg „Énnel”, hiszen a darab elején egy félénk, jószívű és sajnálatra méltó fiatal lányt látunk magunk előtt. Ugyanakkor mindenki Rebeccához hasonlítja, akinek szöges ellentéte: ez egy újabb sors-konfliktus. A régi asszony maga volt a társaság középpontja, egy igazi dáma, míg „Énnek” nincsen szobalánya és az elejtett kesztyűjét is saját maga veszi fel.
Bár a musicalnek két főszereplője van, mégis Mrs. Danvers-t tartom az egyik legfontosabb karakternek, dacára annak, hogy kevesebbet van színpadon, mint „Én” és Maxim. A házvezetőnő figurája mind az ének tekintetében, mind a szerep dinamikájában nagy kihívást jelent a játszónak, ám annál hálásabb, ha végül „felülkerekedik” a színésznő: Mrs. Danvers egy szabályokat mindig szigorúan értelmező nő, aki lányaként szerette Rebeccát (sőt, egyesek szerint gyengédebb szálak is fűzték hozzá). A házvezetőnő végül beleroppan szeretett asszonya elvesztésébe; nézőként az elbukás pillanataiban sajnáljuk meg legjobban: egész életét feltette valamire, amiről kiderül, hogy hazugság.
A drámai fordulatok, a csodálatos hangok, és a musical zenéje kiváló atmoszférát teremt a történethez. A kor jelmezei, a koreográfia és a díszlet is hozzájárul ahhoz, hogy még monumentálisabbá tegye a darabot – egészen biztos, hogy jelenleg ez az Operettszínház egyik legfontosabb előadása.
A kettős szereposztásról itt tájékozódhat.
Borítókép: Jegymester
