Ezt is kivártuk, nem igaz? Őrület és izgalom a Radnóti színpadán.
Nagyot fordult a világ, mióta utoljára színházban voltam. Februárban még vidáman csicseregve tolongtak az emberek a teltházas előadások előtt az aulákban, most maroknyi maszkos alak lézeng befelé a „fejüknek szegezett” lázmérést követően.
„Furcsa világot élünk, de túléljük majd ezt is” – hívja fel rá a figyelmünket Bálint András, az elbeszélő, aki ezt követően felvilágosít bennünket a történet alapszabályairól, kiemelt témaként részletezve a káromkodást, és a legismertebb magyar szitokszavak „konyhanyelvi” megfelelőjét, melyekkel helyettesíteni kell az elhangozni készülő nyelvi ínyencségeket, melyek még a legkulturáltabb magyar száján is ösztönösen kiszöknek néha.
A történet szereplői viszont egyáltalán nem a magyar kultúra fellegváraiból származnak. Reneszánsz, majd reformáció ide vagy oda, az 1500-as években a magyar jobbágyoknak nem sok fogalma lehetett arról, hogy lehet máshogy is élni, mint ahogy ők élnek; egy determináltabb világot képzelünk el általában.
Ebbe a homályos miliőbe csöppenünk bele a Szőcs Artur által rendezett, Peer Krisztián átirata alapján készített Csapodárokban. Ezt tetézi az, hogy a „sötét középkor” mellett van itt nemzeti konzultáció, sőt, Emanuel és az Add ide a didit című örökbecsű sláger is, ami a magyar kultúra egy másik, közelebbi sötét korszakára utal.
Bálint András jobb oldalán egy furcsa alak billeg a falnak befelé fordulva (Pál András), balról egy látszólag lovagnak vagy katonának kinéző, idétlen arcú szerzet (Baki Dániel) grimaszol a közönségre. A Betia (Sodró Eliza) név említésére a díszletül szolgáló színes doboz (Slárku Anett munkája) kivágódó ablakaiban egy törékeny női test alakja bukkan fel, amely után mindenki áhítozik, ő az eredeti címet ihlető „Csapodár madárka”, bár a valóban csapodár férfikarakterek között aligha nevezhető így a nekik ellenállni próbáló férjezett nő.
Az eredeti történet szerzője, Angelo Beolco, vagyis Ruzante, ezúttal az előadás részévé válik, ő ugyanis a férj, akinek a feleségét saját testvére próbálja elszeretni, és ehhez tőle kér tanácsot, aztán megérkezik a katona is, aki kifejezetten arra gerjed, ha keresztülnéznek rajta.
Ez hát a történet alapkompozíciója, amelyre ráépítenek minden egyes elcsépelt színházi elemet, amit csak lehet. Pajzán poénok és káromkodások repkednek folyamatosan ismétlődve, melyeket csellón pengetve kísér Fekete Pákó klasszikusa, miközben Pál András az „ölét” markolászva botladozik a színpadon. A színészek a karakterüket félretéve kiszólnak az előadásból és közlik, hogy épp improvizálniuk kellene, vagy hogy most más, mai színészek alakjába bújnak, majd a semmiből bevonul a történet mindent is tudó mesélője, és kiselőadást tart az úgynevezett „létra-elméletről” és annak áthidalhatatlanságáról. Felbukkan itt pantomim, Ruzante önmagát veri össze néhány alkalommal, a színpadon állók többször is összevesznek a díszlet átrendezésén, és a második felvonás közepén sötétben bóklásznak, bár az, hogy miért van sötét, pont annyira érthetetlen számomra, mint az összes többi esemény, de ezen a ponton már nem is próbálom megfejteni a miérteket.
Karikatúrája ez az előadás a színháznak, és az egész világnak is, mert hát „színház az egész világ” – traktálják belénk minimum három alkalommal ezt is, van azonban egy nagyon jó tulajdonsága ennek az egésznek: iszonyatosan vicces.
Felbukkant néhány komolyabb, elgondolkodtató monológ, de az előadásra visszagondolva egy dolog maradt meg igazán bennem. Az, hogy a kaotikus idétlensége ellenére (vagy éppen ezért) jól szórakoztam, és a mellettem ülő, maszkban levegőt is alig kapó, bátor idősek, meg a hátam mögött folyton fészkelődő korombeliek is egészen elmélyülten mulattak. Mindenki nevetett, és ha mosolygó szájakat nem is lehetett látni, mosolygó szemeket igen, a jó hangulat pedig egyszerűen a levegőben van.
Szeretni való idétlenkedés volt ez, amire bár erre Ruzante bizonyára alig ismerne rá, a karakterek poénos gyötrődésében mi mindannyian megtalálhatjuk magunkat legalább egy kicsit.
