Sistergő koncentráció, tűpontosan megalkotott látomásos világ és elképesztő profizmus. Robert Wilson Oedipus című előadásán jártunk, melyet szeptember 17-én és 18-án láthatott a közönség Budapesten a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretein belül.
Az év talán leginkább várt színházi eseménye volt a világhírű rendező Szophoklész-feldolgozásának budapesti szereplése. Az online jegyek hamar elfogytak, a pénztárnál az előadás előtt is hatalmas sor állt. Az eseményre a magyar színházi szakma neves képviselői közül is sokan eljöttek, érezhető volt az izgalom a nézőtéren (melyet vélhetően a színház iránti érdeklődés, a közös kultúra megbecsülése egyesített). Alighogy elfoglaltuk helyeinket, éles hanghatással megkezdődött az előadás: a letisztult, egyszerű és geometrikus formákat alkalmazó tér életre kelt, a fények és a színészek energiái elárasztották a nagyszínpadot és a nézőteret is.
Az előadás legfőbb erénye számomra az volt, hogy a megalkotott színházi világ – mely nem akart befurakodni a nézői valóság vagy a filmezés terébe, tehát a szó legnemesebb értelmében volt színház – iszonyatos pontossággal működött, egyaránt számolva a néző általános pszichés és emberi reakcióival, illetve ehhez kapcsolódó kulturális ismereteivel, beágyazottságával. Az ókor és a ma kulturális kódjainak finom működtetése, az egyetemesség és a természetes ösztönösség jellemezte a darabot, mely különböző nyelveken, a beszédet, mint információközvetítőt és, mint hanghatást is a végsőkig kihasználva mesélte el Oidipusz király történetét (amely, bulvárosan fogalmazva az elmúlt 3 évezred egyik legnagyobb sztorija).
Az előadás bámulatos hozzáértéssel volt kivitelezve: minden, más esetben „zajhordalékként” tekintett elem is hozzáadott a nagy egészhez, legyen szó lépésekről, vagy kellékzajokról. Az alkotásban a színészek utolsó arcizomrángása is a helyén volt, az auditív élményhez maga a beszédartikuláció aktusa is hozzátartozott. A hangfalakból áradó mondatözön legtöbbször egy belső hangot, emlékfoszlányt, a szájhagyomány útján való terjedés szimulációjának effektjét jelentette, a színészek beszéde a jelen mesélőjének személyességét, az ókorból visszatért szemtanúk általi borzongást váltotta ki.
A látvány gyönyörűen lett kivitelezve a Nemzeti nagyszínpadára, az előadás vendégjáték mivoltja nem okozott érezhető minőségbeli változást, nem ötlött fel bennem például az az érzés, hogy eredetileg egy-egy effekt hol, milyen térben működhetne jobban. A fénytechnika, amely színt és funkciót adott a jelmezeknek, a díszletelemeknek és a kellékeknek, bravúrosan volt kihasználva.
Egyszerű fekete ruhába öltöztetett színes bőrű színésznő tűnt a tengerek csábító nagyasszonyának, a vágy és egyben a végzet azúr- és királykék megtestesítőjének. Emlékei közt kutatva a férfi keze fénytől lett véres, a fiú leheletének párája a fénytől vált láthatóvá, a közönség az arany ágakra vetülő fény által részesülhetett a királyi esküvő pompájában. A színpad természetes könnyedséggel váltott formát a színészek által, a homályban alig kivehető fekete alakok fokozták az átállás izgalmait.
A színészi koncentráció pedig lenyűgöző volt, csodálatos jelenlét és mozgás jellemezte őket, valamint a játszás öröme, mely a tapsrendnél is megmutatkozott. Stilizált megjelenésük mitikus érzetet keltett, karizmatikus jelenlétük, mely nem korlátozódott a szereposztás hagyományos keretei közé, élővé és igazivá tette a világot, melyet Robert Wilson és társrendezője, Ann Christin Rommen épített számukra.
Wilson budapesti vendégjátéka, úgy gondolom, hogy nemcsak egy jelentős előadás, de jelentős színházi esemény is volt egyben. A rendezőnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán történt állásfoglalása is már-már performansz értékű volt, mely ismét párbeszédre hívta a közvéleményt itthoni és külföldi terekben is.
A rendező ezzel kapcsolatos nyilatkozata, illetve a Nemzeti Színház igazgatójának válaszlevele a következő linken érhetőek el:
robertwilson.com/news/2021/9/18/oedipus-budapest-statement
