Ha vannak zsarnokölők, akkor kell, hogy legyenek királycsinálók is: ezúttal egy ókori „sztár” felemelkedésén és bukásán át láthatjuk a „sztárcsinálók” örökké alkuképes életének zenés és sematikus keresztmetszetét a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. A március 16-ai nagyszínpadi bemutatót megelőző főpróbán láthattuk a Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor által jegyzett Sztárcsinálók című rockoperát, amely megkísérli a közismerten őrült Néró császár rövid uralkodását feleleveníteni, ezúttal Nagy Cili rendezésében.
Nincs új a Nap alatt
A világirodalom számos olyan történetet produkált, amelyek a zsarnokok evolúcióját igyekeznek felderíteni: vannak, amik a boncdoktorok részletességével a folyamatok mélyére kívánnak látni, mások egyes nagy és félelmetes pillanatokban állapodnak meg; kevesebb az olyan mű, amely a zsarnokokat és segítőiket egyenrangú felelősként és áldozatként ábrázolja. Az első magyar rockoperának tartott Sztárcsinálók viszont pontosan ilyen alkotás, a zenés darabot ráadásul különlegessé teszi, hogy ez Nagy Cili első nagyszínpadra szánt rendezése.
Az először 1981-ben bemutatott rockopera még jóval a tehetségkutató műsorok nagyívű felfutása és inflálódása előtt keletkezett, azonban nincsen új a Nap alatt: az ókorban számos civilizáció, köztük a rómaiak és a görögök is rendeztek különböző előadói versengéseket, amiken ráadásul Néró imperátor is szívesen kipróbálta magát, a darab történetének ez szolgáltatja kezdőpontját. Seneca és Agrippina régóta érleli a beteges Claudius császár elmozdításának tervét, hogy saját „sztárjukat”, Nérót ültessék helyére, azonban azzal a talán előre látható problémával nem számolnak, hogy a labilis ifjú irányíthatatlanná válik; elkezdődik a látványos ámokfutás, aminek során a báb felzabálja magát a bábmestert is.
A külsőségekben talán a huszadik század hatvanas éveit idéző kép- és formavilág a jelen és az ókor idősíkja mellett újabb anakronisztikus tereket nyit, még egyetemesebbé teszi a darab magvát. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy vajon az önkényurak paneljei állandósultak az évezredek alatt, vagy tényleg egy olyan világban élünk, ami kiélezi asszociációs horizontunkat és ezért érezzük saját életünkben és jelenünkben relevánsnak a látott problémákat. Ugyanakkor a Sztárcsinálók ténylegesen csak vázlat, nagyívű áttekintés Claudius halálától Néró bukásáig: a Nagy Cili-féle rendezés sem vállalkozik rá, hogy a kapzsiságon, hatalomszenvedélyen és a természetes nagyravágyáson túl elfogadható válaszokat adjon a fontos miértekre.
A színpad szolgálatába állítva
Ha a sötét kútba nem is ereszkedik alá, a rendezés minden követ megmozgat és kimerítően számos technikai megoldást felhasznál, ezzel együtt lenyűgöző és humoros színpadképeket vet be, hogy a tragédiát komédiának láthassuk. Tekintetünket sokszor foglalja le a hatalmas vetítővászon, amelyen ritmusosan leképeződnek a jelenetek, de rögtön félre is vonhatjuk, hiszen a színpad síkja felnyílik, játszók másznak elő, a fények pedig jelentőségteljesen fordulnak színpompásból szürkévé, majd vissza.
A világítástechnika eszköztára, különösen a fényjátékok és a rendezői jobboldalt elfoglaló, hiánypótlóan impulzív élőzenekar együttese pontosan kiszámított érzékkel áll csatasorba, sőt, összességében azt az érzetet keltik, hogy a színészek lebegnek és úsznak ebben a vághatóan plasztikus és elegánsan eklektikus atmoszférában, amiben a valódi slágereket nélkülöző zene is felemelkedik; talán ez az összkép a rendezés legátütőbb és legjobban komponált eleme, ami csak egy-egy pillanatban engedi meg magának, hogy félre üssön.
Hangok és játékok
Jámbor Nándor ugyan nem cím, de Néróként mindenképpen rátermett főszereplő, akire majdnem tökéletesen szabott ez a fiatal, viszont máris viseltes „zakó”. A fiatal színművész játéka nem nélkülözi azokat a jegyeket, amiket általában Néróhoz társítunk: energikus, zavarodottan tetterős és zabolátlan, önmagára nézve végletesen érzékeny, mások szenvedésével kapcsolatban viszont szociopatikusan érzéketlen kény(kéj)úr. Jámbor Nándor sikerrel bírja el a terhet, de olykor komoly küzdelemre is kényszerül az embert próbáló hangmagasságokkal; a tökéletlenségekkel együtt minden pillanatban koncentrált marad.
Mertz Tibor a szokott, de minden bágyasztó, rutinra építést mellőző játéka magát Senecát szabja saját képére, Németh Juditnak pedig hangi adottságai miatt is hálás, fontos szerep Agrippina – talán az ő játéka prezentálja a legtranszparensebb karakterfejlődést, amit egy modernista alkotástól általában elvárunk. Kiemelkedik a rezonőr Juvenalist megformáló Kenderes Csaba is (a másik szereposztásban Formán Bálint játssza), aki ismét bizonyítja sokoldalúságát: félig idegenként megkapóan csetlik-botlik a „dicstelen történetben”.
A mellékszereplőhad befolyásos közreműködése (olyan karakterekkel, mint Szabó Tibor Claudiusa vagy Kelemen Zoltán testőrkapitánya), a fentebb említett jól szerkesztett atmoszféra és a főszereplők tehetsége a kiegyensúlyozatlan döccenők és a valódi mély válaszok hiánya ellenére is képes olyan lezárást felépíteni, ami a hangsúlyos humor ellenére torokszorító. A színpad szélére halmozott, jelképiségében váratlan, de eredeti cipősorról eszünkbe jut egy valóban létező cipősor a Danuvius folyó partján; intő jel a különböző múltakból a reményteljesebb és még nem elrabolt jövők felé.
Mészáros Zsolt galériája
