Zárt tér, kevés fény, falakra ragasztott újságcikkek, Woyzeck egy akváriumba tett papírhajóval szórakozik. A néző egy mini-univerzumban találja magát, amely első látásra furcsának tűnik, egy pillanatnyi gondolkodás után azonban már nem olyan szokatlan egyikünk számára sem. A Sztalker Csoport és a Nemzeti Színház közös produkciója nemcsak Woyzeck tragédiáját mutatja be, hanem mindannyiunkét is.
Kapkodjuk a fejünket. Gyors történések, hirtelen váltások racionalitás és irracionalitás közt. „Most civil vagyok, most nem vagyok civil”– váltogatja személyiségeit a doktor úr. A plakátot átszakítva a falból ugrik elő a sztár, az ajtó mögött a végtelen látványa. A darab világa abban a világban folytatódik, ahol mi, nézők leültünk a számítógép elé és a Jegymesteren helyet foglaltunk az előadásra. Ugyanakkor a színpad meglehetősen kicsi, a tér nyomasztó, a karakterek intim szférája folyamatosan sérül, egymás hegyén-hátán tolonganak a szereplők. A tér zsúfoltsága, a zaj, a hirtelen történések szorongást keltenek bennünk. Ez az érzet határozza meg főszereplőnk karakterét is.
Woyzeck miértjeit nem kijelentésekben, hanem kérdésekben tárja elénk a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila és az alkotócsapat. Az előadás által kiváltott, a nézőkben felmerülő legalapvetőbb kérdések ugyanis a főszereplő lelki állapotának megértését, vagy inkább átérzését eredményezi. Megválaszolhatatlan kérdések vezetnek világba vetettségünk megérzéséhez, átsajgásához. Tudjuk, hogy Marienak oka van viselkedésére, de nem értjük, miért sebzi meg folyamatosan Woyzecket, ahogyan a férfi mindent eltűrő, szelíd türelme is érthetetlen számunkra. A látvány ismét csak kérdések halmazába taszít minket, olyanokba, mint „Hogy kerül a színpadra egy természetfilmes stáb?”, vagy „Hogyan cseppentünk hirtelen egy disznóvágás kellős közepébe?”
A Tv-ből előugró indokolatlan(nak tűnő) jelenetek tulajdonképpen Woyzeck és Marie egyetlen kapcsolata a külvilággal. A két szereplőre azonban más-más hatással vannak az erős ingerek. Marieban az elvágyódás érzését keltik, Woyzecket összezavarják. Lehetséges értelmezési lehetőség, hogy a főszereplő mindezeket csak hallucinálja, talán féltékenységében még azt is, hogy felesége megcsalja őt. Kemény társadalomkritika is kiolvasható az előadásból: a kilátástalan nyomor bemutatása mellett a fogyasztói társadalom lélektelensége kerül szembeállításra olyan hihetetlen finomsággal és érzékenységgel ábrázolt jelenetekkel, mint például egy szerelmespár bensőséges pillanatai.
Személyesen egy jó csömörfilmhez tudnám hasonlítani a darabot, amely ránk borítja mindazt a szemetet, amit egyébként naponta kapunk a médiától, a társadalom elembertelenedésének hatását pedig egy idegileg gyenge, egyébként teljesen átlagos kisemberen mutatja be. Posztmodern szkepticizmussal festi le nem csak a XXI. századi információáradatának megváltó jellegét, de önreflexív mozzanatokkal még magát a színházcsinálást is. Woyzeck, vagy a Woyzecket megrendítő hitelességgel alakító Nagy Márk darab végi „tapsrendben” tanúsított „álszerénysége” előhívja a valódi érzelmeket nélkülöző színház negatív képét is, ahol a színésznek nincs ideje „szomorkodni” saját szerepén. A szöveg tele különböző, popkultúrabeli intertextusokkal, amelyek egyrészt erősítik a csömörvonalat, másrészt kikacsintanak a nézőközönség felé, szinte bizonyítva, milyen szellemi táplálékot veszünk az internettől naponta.
A gyilkosságjelenetet kiemelt érzékenységgel ábrázolja az alkotócsapat. Szinte a főhős válláról veszik le a bűnösség terhét, amikor beletaszigálják az elkerülhetetlenbe. Természetesen a gyilkosság bűn, ha valamivel, akkor azzal lehet ezt tetőzni, hogy saját gyermeked marad árván emiatt. Mégis, nem hibás-e a környezet, amely bűnbe taszigálja azt a szerencsétlent, akinek egész élete frusztrációját kell, hogy kiadja egyetlen cselekedetben? Ezt a kérdést teszi fel Ifj. Vidnyánszky Attila, amelyben talán rejlik némi humanista elfogultság, mégis erősen elgondolkodtatja a nézőt. A torokelvágás brutalitásától elhatárolódva egy olyan, kissé dedramatizált megoldást láthatunk, amely magába foglalja a darabban folyton fel-felvillanó gyöngédséget. Mindezek után a szereplők az ajtón távoznak, mintha csak százévente egyszer bújnának elő a világukból, hogy előadják nekünk történetüket.
