Isten kedvenc pózere – Father John Misty: God’s Favorite Customer albumkritika

Mohos Máté 2018. jún. 5. 0 0

Kicsi Josh, mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Tűzoltó? Katona? Dobos egy középnyugati szomorúfűz indie-rock bandában? Mark Kozelek? Esetleg John Lennon? Csak mert jó hírem van: ha megy a gitár, meg van pofád lemezenként negyven percig sajnálni magadat, akkor bááááááármi is lehet belőled, sőt, kisfiam, az arcomról rohad le a bőr, amikor ezt kimondom, de akár még jól is csinálhatod, és ha eleget próbálkozol, akkor egy értékes, többdimenziós előadó leszel egy olyan zenei piacon, ami már amúgy is az alteregóiddal van túltelítve – és még God’s Favorite Customer címmel is tudsz majd nagyon jó albumot csinálni.

Szóval amikor azt mondom, hogy Father John Misty-t (Josh Tillman) a Jóisten is pózernek teremtette, akkor nem értékítéletet hozok, csupán megállapítást teszek arra a szellemi nyersanyagra, amellyel a zenész már évek óta dolgozik. Több-kevesebb sikerrel ugye: az ilyen-olyan FJM név alatti debütalbuma, a Fear Fun után 2015-ben már a kőkeményen jó I Love You Honeybear-rel merült alá a saját egójában, míg két évre rá a Pure Entertainment-ben átváltott egy konzumerizmust ostorozó, erősen Sun Kil Moon-os stílusú, picit talán túl tömény előadásmódra, amit most a God’s Favorite Customer-rel higít, nagyon is sikeresen. Tillman mindig is akkor teljesített a legjobban, amikor a saját kis elméje körül futotta a köröket, nem pedig egy gyengébb Black Mirror-epizód színvonalán panaszkodott a fogyasztói társadalomról, és a legújabb lemeze is erre az erősségére épít.

A God’s Favorite Customer-en már többen is nagyon jogosan észrevettek egy az egészségesség határán ingadozó John Lennon-os beütést, de ez, ahhoz képest, ahogy Tillman Kozeleket imitálta egy évvel ezelőtt, meglepően jól jön le. Habár már a lemezindító Hangout at the Gallows-on is érezhető, hogy egy vastagabban alkoholista Lennon talán valami ilyesmit csinált volna a While My Guitar Gently Weeps helyett, az album többi része nagyon okosan egyensúlyozza az efféle beütéseket az FJM-re jellemző gitár- és billentyűorientált soft rock-kal. Az ilyen, talán picit túlzottan is eklektikus hangzás bár kimerül a körülbelül negyvenperces lemez végére, de ezt a hosszt bőven megfelelően kitölti, és Tillman keserű-ironikus, egoista-bohóckodó szövegeivel egy percig sem válik unalmassá (kivéve a The Songwriter című dal alatt, ami akár ki is maradhatott volna a lemezről, senki nem vette volna észre).

De mielőtt annyira elringatna minket a szellős-harmonikus zenei egység, érdemes észrevenni, hogy hoppá, Tillman megint tematikus lemezt írt: az I Love You Honeybear piszkosan romantikus trágyacsapatása, és a Pure Comedy túlbonyolított, fárasztó konstrukciója után ez a lemez annak a két hónapnak a krónikája, amiket Tillman egy párkapcsolatilag és szerfogyasztás terén is mélyebb pontja után egy hotelben töltött egymagában, ahol a lemez nagy részét is megírta.

Forrás: www.grammy.com

Kezdve a Mr Tillman végzetesen betépett retorikájával, amelyben a zenész karaktere már vastagon illuminált állapotban felesel vissza egy szálloda személyzetének, át a The Palace száraz helyértékelésével és szándékosan pocsék költői képeivel, valamint az egész folyamat logikus lezárását jelentő másnapos szerelmes-balladákkal az album végén, a God’s Favorite Costumer egy talán már túlságosan ismerős, de nem teljesen feltérképezetlen lelkiállapotot térképez fel, ahol tépni nem választás, csak kifogás, a reggeli napfény bármilyen vastag függönyön keresztül is felszaggatja a koponyát, és ahol az ember egyetlen társasága egy talán túlzottan udvarias személyzet, akik segítőkészen egyengetik a belső nihilt.

Más manifesztációja ez Tillman pszichéjének, mint az I Love You Honeybear zilált, sebzett szerelmese, vagy a Pure Comedy keserű társadalomkritikusa: e lemez alteregója már a padlón van, vagy közel hozzá, és ennek teljes tudatában, a múltbéli pózainak megmaradt darabkáival zsonglőrködve, még kérlelhetetlenül egoista módon, de már őszinte önkritikával értékeli a helyzetét. És bár ez akármennyire szomorú, de egy olyan előadóművész számára, akit sokszor vádoltak teljesen jogosan azzal, hogy nyom nélkül fel tud szívódni a saját segglyukában, szakmailag nagyszerű lépés.

Forrás: www.axs.com

Szóval összességében egy klasszikusan Father John Misty-sen idegesítő, öntelt, de egyben sérült és átérezhető korong lett a God’s Favorite Customer, ami a zenész repertoárján belül egyértelműen a pozitívabb eresztéseinek sorát gazdagítja. Szomorú, vicces, hangulatos, igaz. Szóval minden, amit egy ilyen pózer el akarhatna érni.

 

Értékelés: 8/10

Legjobb dal: Mr Tillman, The Palace

Legrosszabb dal: The Songwriter

Legpofátlanabb sorok:

“Last night I wrote a poem/Man, I must’ve been in the poem zone.”

“Maybe I’ll get a pet/Learn how to take care of someone else/Maybe I’ll name him Jeff”

“Mr. Tillman, for the seventh time/We have no knowledge of a film that is being shot outside”

 

(Kiemelt kép: www.youtube.com – Father John Misty Official)

Tags: album, albumkritika, father john misty, fjm Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts