Ki mástól is várhatna az ember katarzissal végződő előadást, mint William Shakespeare-től? Így voltam vele jómagam is, miközben ballagtam a Katona József Színház felé; sajnos a katartikus végre vonatkozó elvárásom nem lett kielégítve, bár azt sem mondanám, hogy rossz darabot láttam…
A szóban forgó mű címe: Minden jó, ha vége jó. Műfaját tekintve sem vagyunk egyszerű helyzetben, mivel bár „bohókás” jellegű, de fanyar, szinte fekete humorral találkozhatunk az előadás egésze során. Ebből kifolyólag lehetne tragikomédia is, de a szakemberek az utóbbi időben problémaszínműnek szokták műfajilag meghatározni.
A díszlet egy cirkuszba varázsol minket, ami elsőre meglepő helyszínnek tűnik, hiszen egyetlen szín sem szól olyan történésről, amely ezt a miliőt igényli. Azonban, ha jobban belegondolunk, maga az élet ez, amiben élünk, egy nagy cirkusz, megvannak a szerepek, kinek fölé, kinek alárendeltebb, és bizony a káosz is része, amely, akárcsak egy cirkuszi előadás végén, életünk utolsó napjaira olyan színt kap, hogy azt fogjuk tudni mondani: okkal történt, így lett kerek a történet. Nem mellékesen, ha Isten mindenkiben benne él, vagy ha saját képére teremtett minket, akkor Isten bohócai is vagyunk, egy bizonyos intelligencia apró darabjai, különböző ambícióval.
A történet tömören összefoglalva egy kényszerházasság és annak következményei, fanyar humorral, de mély tartalmú, élethelyzetekre reflektáló monológokkal fűszerezve. Kissé bővebben kifejtve, egy haldokló királyt meggyógyító lány jutalomból hozzámehet a herceghez. A lány hercege apjával, a királlyal kötött egyezség megkötésekor a zárkózott ifjú jelen sem volt, így hideg zuhanyként érte az ő nézőpontjából ellene szőtt egyezmény. El is menekül hitvese elől a háborúba. A lány furfangos megoldásokkal azonban túljár férje eszén: amikor az azt hiszi, hogy mással fekszik le, a sötétet kihasználva mégis a saját felesége bújik be az ágyba, sőt még a férfi számára oly sokat érő gyűrűjét is kicsalja tőle, így végül a herceg korábbi fogadalma miatt kénytelen mégis a mesebeli okos lánnyal élni, hozzáteszem, ezen események után amolyan hepiendszerű szerelem is kezdi rügyeit bontogatni a végkifejletkor.
A színészek közül én Szacsvay Lászlót (francia király), Szirtes Ágnest (egy firenzei özvegyasszony) és Újlaki Dénest (Lefau) emelném ki, miattuk éreztem azt, hogy ez bizony a Katona, itt minőségi alakításokkal találkozhat az ember, hiszen az ő orgánumuk, akár egy-egy szóval, mimikával tett hatásuk a nézőkre, tükrözte tehetségüket és a rutinjukat egyaránt. A többi szereplő is hozta, amit kell, sőt, Elek Ferenc (Parolles) és Bezerédi Zoltán (Bolond) adták monológjaikkal a darab legmélyebb társadalomkritikai töltetét, viszont akár csak a kisebb szerepeket megtestesítő társaik, sajnos olykor ők is modoros formában; de hát ez a szakma már csak ilyen, nehéz ezt a negatív velejárót egyes darabokban levetkőzni.
A történet mondanivalója, hogy a társadalom bizonyos rétegei (felső- alsó osztályok, idősek és fiatalok) közti határt nem lehet és nem is kell meghúzni, hiszen a bölcstől, a gazdagtól sokat tanul ugyan a tinédzser, a szegény ember, de abból kifolyólag, hogy új, más szempontokból tudja látni, használni az élet dolgait, leggyakrabban ez a korosztály, osztály válhat a novícius típus megtestesítőjévé. A szerelem pedig, ha igazi, ha kitartó, ha bármire képes célja elérésére, nagy eséllyel érhet révbe.
Az előadás egyéni alakításai, és bizonyos színei kitűnőek voltak, viszont nem állt össze egy teljes egésszé számomra, olyanná, amely visz magával a várva várt megoldásig, hogy katarzisba érkezzünk az utolsó percekben. Fentebb is említettem, bizonyos szintű kudarc volt ez számomra, de mégsem éreztem azt, hogy időpocsékolás lett volna végigülni Shakespeare darabját a neves Zsámbéki Gábor rendezésében, mert ha a vágyott érzést nem is, de kellemes kikapcsolódást nyújtott számomra.
