A vihar kapujában című Müller Péter dráma megtekintése után Mihály Péter, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház oszlopos tagja válaszolt kérdéseinkre. Megtudhatjuk karrierjének fontosabb állomásait és betekintést nyerhetünk, hogyan látja ő a színházi életet ma hazánkban.
Hogyan és miért lettél színész?
Az egy érdekes történet, hogy miként keveredtem bele ebbe a színházi világba. Egyszer még Körmenden, elég késő este Kékesi István Gábor, a körmendi kulturális élet akkori motorja bekopogtatott hozzánk azzal, hogy ő Mihály Tamást keresi. A bátyám kiment és meghallgatta negyed órában, hogy mit szeretne, aztán közölte vele, hogy szerinte ő inkább az öccséhez, azaz hozzám jött, akit Péternek hívnak. Ekkor elmondta nekem is, hogy Körmenden régebben elég komoly amatőr színjátszó mozgalom volt és ezt szeretnék újraindítani. S hogy ehhez Merő Bélát, a Hevesi Sándor Színház akkori rendezőjét hívták segítségül, aki el is kezdett velük próbálni egy darabot, de az egyik főszerepre többszöri próbálkozás után sem találtak még megfelelő embert, s most „végső elkeseredésükben” rám gondoltak, mert hallották, hogy szoktam verset mondani. Pár nap gondolkodás után ezt el is vállaltam, tulajdonképpen így kerültem a színészvilágba. Előtte egyetlen egyszer voltam csak színházban, akkor is csak nézőként, és valljuk be: nem tetszett, amit láttam. Valamilyen musical lehetett, mert az ötödik percben táncra perdültek és énekeltek, én meg csak néztem, hogy még csak most ismerkedtek meg, de már egyszerre lépnek, hát ez mekkora kamu és kimentem az előadásról. No, ezután a körmendi darab után kerültem végül a Hevesi Sándor Színházba Zalaegerszegre.
Merő Béla és később Tucsni András is – akit egyébként abszolút a „színházi apukámnak vallok” – már sugallta, lehet, hogy nekem ezzel komolyabban kellene foglalkoznom. Ekkor azonban még minden arra sodort, hogy a szüleim vállalkozásába szállok majd be, azt folytatom. Annyit viszont már akkor éreztem, hogy ez a kereskedelem nem biztos, hogy az én utam, ezért inkább bevonultam katonának, tudat alatt időt nyerni, gondolkodni, mi is legyen belőlem. Bejött. A hosszú szolgálatok alatt elhatároztam, hogy mégis színész szeretnék lenni, így a sikeres felvételi után elkezdtem a Hevesiben a következő évadot. Elég húzós volt, minden nap feszített tempóban: reggel mozgás és énekórák, délelőtt próbák a színház darabjaiban, délután tanórák a színház Ruszt József által alapított iskolájában, a Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdióban, és persze esténként előadások, utána újabb próbák a másnapi mesterségórákra. Végül annak ellenére, hogy én a többi velem kezdő társammal ellentétben teljesen az „utcáról” estem be a színházba, az a megtiszteltetés ért, hogy szerződést ajánlott nekem a Hevesi.
A majdnem húsz éves pályafutásod alatt melyik volt az a szerep, ami a kedvenced volt és mi az, amit a jövőben szeretnél még?
Az utóbbi kérdésedre már csak babonából sem fogok válaszolni! A kedvenc szerepeim… Igazából nem panaszkodom, mert azt szokták mondani, ha egy színésznek egy évben van legalább egy olyan szerepe, amit szeret játszani és kihívást jelent, az már jó. Nekem minden évben volt eddig legalább egy ilyen, általában több is. De, ha mindenképp ki kellene emelnem néhányat, akkor a teljesség igénye nélkül: Az ügynök halálának Biffje mindenképp egy olyan szerep, amin meg tudja mérni magát az ember. Nagyon szerettem még Liliomfit, a Cseresznyéskert Trofimovját, a Vőlegény címszerepét, A kebab Voicu-ját, vagy a kétszereplős Köveket. És persze a Madák Zsuzska által számomra írt Petert, valamint az összes tantermi előadásunkat.
Emellett te rendeztél is színdarabokat. Mesélnél ezekről?
A Hevesiben gyerekekkel rendeztem meg A Pál utcai fiúkat. Nem is olyan régen néztem vissza ezt az előadást, nagyon jó érzés volt, kicsit megelevenedtek az emlékek és persze iszonyat büszke is voltam azokra a gyerekekre. Hiszen abból a 14 fős gyermekszereplő gárdából heten lettek előadóművészek. Ezért is gondolom, hogy időnként fontos lenne újra ilyen előadásokat csinálni, felfedezni az ifjúságot. A Pál utcai fiúk mellett az anyaszínházamban rendeztem még Martin McDonagh tollából a Vaknyugatot és régi álmomat: Molnár Ferenc Liliomját.
A színészet mellett te foglalkozol gyerekekkel is. Hogy került ez be az életedbe, mit csinálsz pontosan?
Pont A Pál utcai fiúk kapcsán indult ez a történet, mert a nagykanizsai Piarista Gimnázium igazgatója látta ezt az előadást és megkereste a színházat, hogy szeretnének indítani egy drámatagozatot, ehhez keresnek tanárt. Röviden, így kerültem oda, s a tagozat azóta is, immár kilenc éve működik, azt hiszem, szép eredményeink vannak. Nemrég Zalaegerszegen is elkezdtem foglalkozni gyerekekkel, de itt még fiatalabb korosztállyal, főleg alsósokkal dolgozom, illetve Zsuzska távozása után rám bízták a színház ifjúsági programjának a Tantermi Deszkának (TD) vezetését.
Szerinted ma Magyarországon mi a szerepe és a létjogosultsága a színháznak?
Magyarország, úgy látom a színházi nevelésben például Európa élvonalában jár, és egyre csak fejlődik, szóval ez nagyon jó, mert úgy gondolom, olyan nyitott embereket nevelünk, akik önállóan mernek és tudnak gondolkodni, lesz vitakultúrájuk, s minden bizonnyal nyitottak lesznek később is az értéket közvetítő előadásokra. A felnőtt nézők is szeretnek színházba járni, igaz, ebben azért közrejátszhat, hogy Magyarországon elég magas az “egy színházjegyre” jutó állami támogatás, így összehasonlítva más ágazatokkal, a színház még viszonylag olcsó szórakozási lehetőség. De mindenképpen azt mutatja, hogy van igény a kultúrára, egyelőre szerintem nincs baj.
Szólnál pár szót az imént látott előadásról?
A vihar kapujában című darab egy Japánban játszódó történet, ahol háború idején egy fiatal pár férfi tagját megölik az erdőben. A történet arra hegyeződik ki, hogy miközben meghallgatjuk mindenkinek a saját verzióját a történtekről, a néző maga döntse el, kinek hisz és milyen indokból.
Ez egy nagyon „figyelős” darab. Van benne egy krimi vonal, van lélektani vonal, ezek elég pontosan vezetik a nézőt. Nem egy könnyed, habos-babos mű, nem is ez a célja. Szerintem az az igazsága, tanulsága, hogy minden pillanatot mindenki egy sajátos, egyéni szemszögből lát és máshogyan él meg; ezért néha érdemes pár lépéssel hátrébb lépni és a saját történetünkön kívülről is belegondolni, hogy mások hogyan látják ugyanezt a pillanatot, vagy akár minket úgy látnak-e, mint amilyennek mi gondoljuk magunkat.
Borítókép: Katona Melinda
