Metszet a 10. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozóról

Kocsis Marcell 2019. máj. 30. 0 0

Érintések, szavak, fiatal vagy fiatalos érzészsonglőrök: a fesztiválprogram “mértani” középpontjára érkeztünk a kisvárosi létnek fittyet hányó celldömölki Soltis Lajos Színházba. A vasi teatrum a névadójának emléket állító találkozó erejéig immár tizedszer fogadta be Magyarország legizgalmasabb alternatív társulatait május 22. és 26. között; mi megjártuk és megmerítkeztünk benne, most pedig felidézzük a találkozó metszéspontját.

Műhely saját fesztivállal

A még burkolatlan tér a színház előtt rendezés alatt áll, a mellette álló piac árkádjai sterilek és üresek, a Soltis lépcsője előtt pedig raklapokra lépünk, hogy száraz lábbal jussunk be. Belül próbára rohanó vagy onnan érkező színészek, de a kezünkben már szóda, valahonnan pedig harsány énekhang ad zenei aláfestést, ugyanis a Liliomfit próbálja a társulat: megérkeztünk a szinte kézzel foghatóan emberi színházba. A falakon százszámra újságkivágások, de még az előtér sarkában álló zongora is valóságos múzeum, az elődök arcképeinek nyugvópontja. A cikkek alatt állva igyekszem felidézni azokat az alkalmakat, amikor az egyre hangosabb, egyre színesebb apró színház híre hozzám is eljutott, majd tudomásul veszem, hogy sokat mulasztottam, amikor véletlenül, de következetesen elkerültem a celli műhelyt.

Később Nagy Gábor színházigazgatóval az épülő piac fémváza alatt ülve arra a szomorú megállapításra jutottunk a mulasztásom kapcsán, hogy Celldömölk még Szombathelyről is “vidéknek” számít, ami ebben a kontextusban csak annyit jelent, hogy a legtöbb embernek és színházszeretőnek kiesik. “Az utóbbi esztendőkben kiderült, hogy Celldömölk Szombathelyről jobban vidéken van, mint Budapestről: Szombathelyen a mese-előadásokat tizenötnél nem többször játszuk egy évad során. Budapesten lehet, hogy számszerűleg nem játszunk ennyire gyakran, de jobban a köztudatban vagyunk, több szakmai kapcsolatunk van.” – summázta a távolságokat a teátrum vezetője.

Fotó: Szabados Petra

A beszélgetés során az is kiderült, hogy a celli színház eredetileg nem is a kisvárosban alakult, hanem az attól nem messze fekvő Sitkén, ahol Soltis Lajos, a tragikus körülmények között elhunyt névadó szervezte meg a társulatot 1980-ban. A 2000-es helyváltoztatás oka pontosan az az autóbaleset volt, amelyben maga Soltis Lajos és több sitkei színjátszó is életét vesztette. A veszteség fájdalmából még fel sem ocsúdva szembesült a társulat azzal a ténnyel, hogy többé nincsen próba- és előadáshelyük a faluban: vagy abbahagyják, vagy költöznek. Végül költöztek. Nagy Gábor már-már akadémikus részletességgel, de a múltat szinte tapintva és a feledésből előrángatva sorjázza a történeteket. A városi mozi “elfoglalását”, a beköltözés szó szerint fagyos és küzdelmes perceit, a minisztériumi útvesztőket, amiken keresztül kellett jutni, hogy pénzt, paripát, fegyvert szerezzen a színház, egészen a jelen már békebeli állapotáig: “Jól megvagyunk egyébként, mi komolyan nem panaszkodhatunk!” – tér vissza viszonylagos megelégedéssel 2019-be.

A lassú erősödést és professzionalizálódást – amelyről a színház weboldala is részletesen beszámol – a 10. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó merítése is bizonyíthatja: 16 alternatív színházi előadás, gyermek- és diákszínházi szekció, szakmai beszélgetések és tucatnyi társulat egymásba szövődő, nem ritkán közös produkciói fémjelzik a fesztivált, amely nemcsak a színház épületét, hanem a kisváros számos más pontját is birtokba vette; érezzük, hogy itt soha sem fog felépülni az a bizonyos elefántcsonttorony.

Fotó: Szabados Petra

Pesti Arnold, a Soltis Lajos Színház társulatvezetője is hasonlóképpen értékelte a programsorozatot és annak céljait: “Tartalmas napok állnak mögöttünk és az elkövetkezők is azok lesznek. A szervezés során az volt az elképzelés – mégiscsak egy kerek számhoz érkeztünk –, hogy bevonjuk a városban élő és itt tanuló diákokat. Meg szerettük volna kínálni őket érdekes előadásokkal: ez sikerült, hiszen az első nap a színházi neveléssel foglalkozott. A másik szempont pedig a felhozatal változatossága volt, ez a szakmai zsűri dolgát nehezítette meg. Az esti, kötetlenebb beszélgetések, világmegváltások is nagyszerűek, ilyenkor találkozunk egymással, szoros a kapcsolat a fellépő társulatok között. Látjuk egymás munkáját, barátságok alakulnak ki. A Liliomfi is kifejezetten ilyen előadás.”

A társulatvezető szavait pedig nemcsak a közös produkciók támasztják alá, hanem a két program közötti bizalmas beszélgetések, viccek, cinkos pillantások és érintések is megmutatták: ezek az emberek ismerik, tisztelik és szeretik egymást.

Fotó: Szabados Petra

Nagyon szűk metszet nagyon kevés szóval

Az általunk is látott előadások – amelyek valóban csak szűk metszetet jelentenek – közül sorban az első a Fábián Péter és Benkó Bence által jegyzett Liliomfi volt. Szigligeti Ede klasszikusának folyamatosan fügét mutatva – azt nem ritkán kigúnyolva – kísérlik meg a vendégművészekkel kiegészült celli játszók, hogy egyszerre beszéljenek szerelemről és színházról. Hangjuk hiteles, játékukról pedig süt az esszenciális élvezet; az alapanyaggal szemben tanúsított szemtelenség pedig, amely nem mellékesen minden népszínművet sújt, szimpatikusan egyedi hangot kölcsönöz az előadásnak. A kissé döcögős kezdetet hamar feledtette a közismert történet viharos ámokfutása, ám egyéni ízlés alapján ez az ámokfutás már-már túl harsánynak is tűnhetett. Ellenben, aki képes volt velük haladni, azt a komédia műfajának majdnem minden eleme gyönyörködtette – az alaposan megváltoztatott, modern köntösbe csak részben átcsomagolt, éppen ezért kortalan celli Liliomfi pontosan erre a színes keringőre invitál.

Liliomfi – Fotó: Benkő Sándor

És a minduntalan jelenlévő politika-kritika (pontosabban az újkuruc világ elutasítása) ugyan kiváló humorforrás, ám a végszóban ezt markolják meg és döfik váratlanul belénk, ahogyan Liliomfi és társulata alól elhordják a deszkákat: szó bennszakad, lehellet megszegik. Más szempont az, hogy ez az éles, a színházakat pénzügyileg nehéz helyzetbe hozó kurzussal szembeni állásfoglalás ugyan jogos és erős, ám hidat keveset épít a szemben álló felek között. Gondolhatjuk azt, hogy ez nem is célja az alkotóknak.

A pénteki nap második állomása a Komlóczi Zoltán rendezte LOCKED volt, amit Gillich Atina és Rózsavölgyi Dominik adtak elő kettesben. Az Escargo Hajója társulat előadása már jóval vegyesebb érzésekkel töltött el minket. A két szép fiatalra szinte jólesett ránézni, ám a játszott alapanyag túl sokat markolt, egyszerűen nem maradt meg a színészek kezei között. A kékszakállú herceg vára zsánereire építkező mű egyetemes létproblémákat kívánt prezentálni (akár az önfeladást, akár a szerelmet), de jelentős időt szentelt a 2000 után születettek jóval szűkebb metszetű gondjainak is. Ezt a két irányba haladást még a konvencionálistól messzire merészkedő játék és dramaturgia (amiket a túlontúl jelképesre sikeredett beszédmód tovább homályosított) sem tudta feledtetni, pedig a kék fénnyel bevilágított, celofánnal fedett tér is ötletes segítség volt az atmoszférateremtésben. Summázva: szokatlan, néhol idegen, végső soron azonban mégis gondolatébresztő előadás volt: egy-egy mag, egy-egy tekintet a taps után is tovább élt és emlékeztetett minket arra, hogy ezek az érzékeny ifjú emberek a jövőnk.

LOCKED – Fotó: Gregorich Domonkos

“Négy-öt éve figyelem a Soltis tevékenységét.” – meséli a fesztivál kapcsán Turbuly Lilla, a Színházi Kritikusok Céhének elnöke – “A történetükben voltak hullámvölgyek és hullámhegyek, de az utóbbi három év sikertörténetnek látszik. Olyan fiatal rendezőket hívnak és olyan együttműködéseket tudnak megvalósítani, amik átformálták az ő arculatokat; ez a fesztivál programján is jól látszik. A hazai független társulatoknak egy olyan része jön el ide, akik nem állnak folyamatos közfigyelemben, pedig erre érdemesek lennének. A hazai független szféra is Budapest központú, de a SLOSZT nagy erénye, hogy a vidéki alternatív társulatokat is megtudja mutatni.”

A Céh elnöke a Soltis Színház nehezen besorolható voltáról is beszélt: nem teljesen a függetlenekhez hasonló a celli színház, hiszen van saját épülete, társulata, vannak állandó foglalkoztatottjai, így jótékonyan elmossa a kőszínházi világ határait.

Fotó: Szabados Petra

Ezt a határátlépést pedig az egész fesztivál érzékletesen tanúsítja: egyszerre szól befelé és a külvilágnak, bátran kísérletezik a meghívott darabokkal, figyelmét kiterjeszti a vidéki városok színjátszóira, és magától adódó természetességgel fogadja nézőit; a látottak alapján a celli műhelynek példás módon sikerült előnyt kovácsolnia a kisvárosi létből.

A díjazottak listája:

A legjobb előadásért járó Soltis Lajos díj:

RÉV Színház: 146 nap (r. Perényi Balázs)

Legjobb női alakításért járó Figer Szabina díj:

Markó-Valentyik Anna (KL Színház: Alaine – Ideje a meghalásnak)

Legjobb férfi alakításért járó Kurucz László díj:

Formanek Csaba (Formanek Csaba: Hádész – Látomások az alvilágból)

Kasza Éva különdíj:

Manyasz Erika (Trainingspot Társulat: Helyettem élsz r.: Bora Levente)

Solténszky Tibor különdíj – A legjobb gyermekelőadásért:

Trainingspot Társulat: Kötmese r.: Bora Levente

Szabados Petra galériája

Tags: 10. SLOSZT, 10. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó, Celldömölk, Escargo Hajója, Liliomfi, műhely, Nagy Gábor, Pesti Arnold, SLOSZT, Soltis Lajos, Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó, Soltis Lajos Színház, Szigligeti Ede, Színház, Színházi Kritikusok Céhe, Turbuly Lilla, Vas megye Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts