Megértés – Beszámoló a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról

Kovács Viktória 2018. máj. 26. 0 1

Soron következő beszámolónkban a TESZT ötödik napjáról tudósítunk, amelynek előadásai egytől egyik komoly lelki folyamatokat mozgatva várják az általuk kiváltott hatás bekövetkeztét. Ezen felül fő üzenetük is közel azonos, hiszen mindkét előadás az egymás iránti szolidaritás és megértés témájára fókuszál.

Táncos a sötétben

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár (RO)

Patrick Ellsworth azonos című színpadi adaptációja és Lars von Trier azonos című filmje nyomán

Rendezte: Kocsárdi Levente
A zenét szerezte: Vlaicu Golcea
Fordította: Demény Péter
Koreográfus: Cristina Lilienfeld
Díszlettervező: Mihai Donici
Jelmeztervező: Mihaela Crețescu
Sound-design asszisztens: Uțu Pascu
Light design: Gidó Zoltán
Játsszák: Magyari Etelka, Makkai Gergő, Csoma Judit, Balázs Attila, Szilasi Eszter Júlia, Kiss Attila, Aszalos Géza, Vass Richárd, Éder Enikő, Lőrincz Rita, Horányi László, Mátyás Zsolt Imre, Tar Mónika, Molnár Bence, Lukács Szilárd, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Lázár Dávid

A csütörtöki nap első programja a fesztiválszervező Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának előadásában és Kocsárdi Levente rendezésében bemutatott Táncos a sötétben, amely Lars von Trier azonos című, nagy sikerű filmje és az azt feldolgozó Patrick Ellsworth-féle színpadi adaptáció nyomán készült. A megindító történet főszereplője a csehszlovák származású, Amerikába vándorló Selma Jezková, aki évek óta tisztában van vele, hogy genetikus szembetegségét – amiből kifolyólag nemsokára elveszíti látását – fia is örökölte, ezért éjt nappallá téve dolgozik egy gyárban, és minden pennyt gyermeke szemműtétére tesz félre. A jóhiszemű, naiv nő azonban önhibáján kívül gyilkosságba keveredik, és néhány héten belül arra kényszerül, hogy árván hagyja fiát.

Az előadás igen különös térelrendezéssel operál, hiszen a történet során előforduló helyszínek mindegyike megtalálható egy térben. Ennek révén a nézőtér a nagytermi színpad egyik oldalsó széléhez kerül, a jelenetek pedig egy horizontálisan kiszélesített színpadon játszódnak. A közönségtalálkozó alkalmával több néző is jelezte, hogy ez a struktúra meglehetősen korlátozta a láthatóságot a szélső szekcióiban, ami nagyon zavaró volt számukra. Mindezt tényként kell elfogadnunk, ugyanakkor úgy gondolom, az ötletet mind praktikum, mind szemléletesség szempontjából zseniális, ezért vétek lenne elvetni. Hiszen az elrendezés lehetővé teszi, hogy a jelenetek más és más, a történéseket megtámogató díszletben játszódjanak anélkül, hogy át kelljen rendezni a teret.

Forrás: www.teszt.ro

A térhasználat sokszor nagyon erős, érzékletes képekkel egészül ki, amelyek azonnal elérik a kívánt hatást. Ilyen például a nyitókép is, ami a már börtönbe zárt Selma őrülethez közeli pillanatát mutatja be, ezzel keretes szerkezetbe foglalva a történetet, és a megfelelő hangulati állapotba terelve a közönséget. Különösen jó döntésnek tartom a cella egyik falának teljes üveggel való pótlását, hiszen így még pontosabban láthatjuk a nő vonásait, és az anyagon való kopogása fokozza a szorongás érzését. Az előadás legbravúrosabb húzása mégis a kamerával helyben felvett és azonnal vetítőn visszajátszott dupla-láttatás, ami egyrészt ráközelít a nagy térben amúgy elvesző, mégis fontos részletekre, másrészt a több oldalról való megközelítés révén lehetővé teszi a színészek mimikájának és játékának pontosabb megfigyelését. Az amúgy is szép számmal feltűnő filmes eszközök közül a montázstechnika a legérzékletesebb: a börtön vendégfogadó helyiségének üvegfalán mindkét telefonáló színész tükröződő arcát a vásznon egymás mellett láthatjuk.

A darab során elhangzó betétdalok nagy része az eredeti filmből egy az egyben átvétek. A kissé habókos, ábrándozó Selma mindig szenvedélye, a zene és a tánc világába menekül, hogy megkönnyítse a valóság elviselését. Az előadás ezeket az álomszerű víziókat – a zene mellett – homályosabb fénnyel, némi füsttel és a felocsúdás végét jelző gongszerű hangeffekttel igyekszik elkülöníteni a valóság jeleneteitől. Mindez érzékletesség és érthetőség szempontjából nagyszerűen kivitelezett gondolat, a hangot mégis erőltetettnek, túl direktnek érzem. Ugyanígy indokolatlan az igazságról és igazságszolgáltatásról klisészerű frázisokat zengő, titokzatos alak folytonos megjelenése is. Maga a történet elég világos és felkavaró ahhoz, hogy a néző levonja belőle a maga tanulságát: az élet nem mindig kegyes, és sokszor azokat bünteti, akik a legkevésbé érdemelnék. A színészek játéka során sokszor észrevenni olyan gesztusokat, amelyek nem feltétlenül adekvátak az adott helyzetben vagy az adott karakterhez mérten, és megszólalásaik ritmusa is néhol kifogásolható. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy némely alakítás mind energiájában, mind kidolgozottságában brillírozik.

Az előadás az egész történet legerőteljesebb pillatatával zárul, amit egy zseniális rendezői fogás még borzongatóbbá tesz: a közönséget a kivégző emelvény alá terelve kíséri végig Selma utolsó pillanatait. Szívfacsaróan őszinte, hidegrázós utolsó dala után szem nem marad szárazon.

A mi osztályunk

Jászai Mari Színház, Tatabánya (HU)

Tadeusz Słobodzianek azonos című drámája nyomán

Rendezte: Guelmino Sándor
Fordította: Pászt Patrícia
Díszlet: Fekete Anna
Jelmez: Kárpáti Enikő
Zenei munkatárs: Lovas Gabriella
Mozgás: Király Attila
Ügyelő: Kánai Gergely
Súgó: Tóth Bianka
Rendezőasszisztens: Modla Marietta
Szereplők: Danis Lídia, Bakonyi Csilla, Egri Márta/Töreky Zsuzsa, Mikola Gergő, Dévai Balázs, Crespo Rodrigo, Király Attila, Jegercsik Csaba, Megyeri Zoltán, Kardos Róbert

A nap második előadása Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című nagy sikerű drámájának annál is fenomenálisabb adaptációja, amelyet Guelmino Sándor rendezésében és a tatabányai Jászai Mari Színház társulatának prezentálásában láthattunk. A darab egy lengyel iskolai osztály sorsának alakulását követi végig pontosan 1925-től 2003-ig, történetükön keresztül pedig zsigeri őszinteséggel mutatja be a XX. század azon borzalmait, amelyek nagy részét az ezredfordulóig eltusolták. Az események szála végighúzódik a második világháborún, a bolsevik diktatúrán, a fasiszta terroron, a kommunista önkényuralmon, sőt ezeken túlmutatva egyértelműsíti, hogy az általuk generált gyűlölet még a harcok utáni, nyugodtabb időszakban is tovább él.

Az ideológiák egyre kiélezik az ellentéteket a zsidó-katolikus osztályközösségben, amelynek következtében a “gyermekek” az évtizedek alatt egymás megrontóivá, gyilkosaivá válnak. A gyerekkori barátságok, szerelmek a vallási, etnikai hovatartozás és a felek különböző nézetei miatt megromlanak, a fiatalkori hétköznapok világa pedig rémtörténetek sorozatába fordul át. Azonban az események átadása során az előadás a folyamatos feloldás eszközével él: a nehéz, súlyos pillanatokat rendszerint egy humorosabb jelenet, félmondat követi a feldolgozás érdekében, hiszen az egyre brutálisabb történéseket a néző képtelen lenne egyetlen hangulati állapotban befogadni. A váltakozó felhangú jelenetek egy igazán izgalmas koncepcióba rendeződnek, miszerint a játszók narrációs elbeszélés-technika útján interakciót tartanak a nézővel. Az események megélése közben olykor kihangosított gondolatokat, máskor előre elbeszélt cselekményrészeket osztanak meg a közönséggel. Ezen közlésforma sok esetben humorforrásként is szolgál, de legfőképpen egyfajta eltartást generál, ami ugyanakkor nem gátolja, inkább támogatja a történetben való elmerülést.

Fotó: Prokl Violetta (Forrás: www.teszt.ro)

A különösen sok helyszínt felsorakoztató cselekmény ellenére az egész darab egyetlen térrel operál: az összes jelentet egy elképesztően kidolgozott, aprólékosan részletes tornatermi díszletben játszódik, amelynek eszközei fontos szerepet játszanak az egész előadás során. A színészek nem dolgoznak direkt gesztusokkal, sem nemi erőszak, sem bántalmazás, sem a darab talán legsokkolóbb, legelborzasztóbb eseménye, az 1600 zsidó elevenen megégetése, de végül is a legapróbb gesztusok sem történnek imitálás révén. A cselekvéseket stilizált formában végzik, amely során bravúrosan kreatív tárgyhasználatot folytatnak. Bámulatos, mennyire találékonyan lehet hozzányúlni például egyetlen kosárlabdához, egy testnevelés órákon használt szekrény pedig lehet asztal, szekér, ló, sőt koporsó és gödör is. Ugyanakkor vannak olyan gesztusok, amelyek nem csak többletjelentéssel, de szimbolikával is bírnak. Ennek legszembetűnőbb és legzseniálisabb példája az arcra kent krétapor, amely a halált jelképezi.

A színészek játéka látszólag elidegenítő, sokszor érzéketlennek tűnő, de a koncepció részeként, valójában rengeteg érzelmi töltettel, energiával, precizitással adják át nekünk karaktereik komplikált történetét, amely nem csak a XX. századi társadalom elkorcsosult rezsimjeinek tart tükröt, de azt is nyersen, merészen megmutatja, milyen, mikor az ember külső körülmények hatására kifordul önmagából, és gyűlölet vezérelte éhes vadállat lesz. Az előadás egyetemes üzenete talán leginkább az emberek közötti megértés hiányáról szól.

Az ötödik nap produkciói egytől egyik libabőrös élményt váltottak ki a közönségből. Mind a főhős iránti, tiszta empátiára apelláló részvét, mind az elborzasztó, dühítő események látszólagosan elidegenítő, mégis hallatlanul elgondolkodtató látványa az emberi tolerancia és megértés örök érvényű jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Tags: A mi osztályunk, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Guelmino Sándor, Jászai Mari Színház, Kocsárdi Levente, Színház, Táncos a sötétben, Temesvár, Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, TESZT Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts