Megérkezve a HPS Kultszalonba eleinte nem igazán értem, mit keres egy toxikus anya-fiú viszonyról szóló darab ebben a meglehetősen elit környezetben. A valaha valószínűleg polgári lakásként funkcionáló tér elegáns, üres szalonjában „rendes időben” marketingügynökség üzemel, esténként pedig független színházi csoportoknak ad helyet. Az előadás kezdete előtt nehezen állt össze a fejemben a dolog, de aggodalomra semmi ok: Tárnoki Márk fejében összeállt.
Feuer Yvette (Alice Miller szerepében) izgalmas beszédhelyzetből indítja az előadást: nézeteiről és könyveiről beszél, mintegy kijelölve az aspektust, amely mindent uralni fog a játék tartama alatt, a nézők helyét is ebben a rendszerben. Ez a fajta énreprezentáció, a lektűr ugyanis speciális műfaj. Habár felkelti azt az illúziót, hogy közel engedi a jelenlévőket a főszereplő személyéhez, kérdéseik feltevésére – vagy a válaszok kinyerésére – nincs lehetőség.
Nem kivétel ez alól Martin Miller (Rába Roland előadásában), a pszichológusnő fia sem, aki az előadást a közönség soraiban, tulajdonképpen anyja életének puszta nézőjeként kezdi. Onnan robban ki, hogy a néző és szereplő közötti üres térbe, amely a lektűrnél áthatolhatatlan, becibálja anyját és ebben a fiktív térben egyfajta újraéléses terápiává alakítsa kettejük találkozását. Az üresség több értelemben is kulcsmomentumává válik az előadásnak. A stílust tekintve, gyakorlatilag semmi más nem történik, mint hogy anya és fiú szemben állnak ebben az üres térben, és konfrontálódnak. A felmerülő témák azonban olyan súlyosak – a zsidóság mint identitás, gyermekotthon, bántalmazó szülők és főleg, sokszor és sokféleképpen a hallgatás – , hogy ez a fajta materiális üresség kifejezetten jót tesz az előadásnak. Minden díszlet, kellék csak elvonná a figyelmet az összecsapásról. Egyedül a szereplők ruhadarabjai (jelmeztervező: Horváth Jenny) nyernek néha kellékjelleget, amikor egyes traumák ezeken keresztül idéződnek fel. (Például Martin a bőröve két felét csapja egymáshoz, mikor apja veréseiről beszél.)
Olyan finom performatív gesztusok ezek, amelyek elemelik a történéseket két ember beszélgetésének szintjétől, és az újraelbeszélésen, a történetmondáson keresztül a feldolgozásra tett kísérletet látjuk. (Talán ezzel lehet kapcsolatba hozni, hogy néhány ponton kicsit túlírtnak éreztem a szöveget; a kimondás gesztusa valóban fontos ezekben a folyamatokban, de akkor elbírt volna még egy kis hangsúlyt az ismétlés.) De Alice Miller hallgat, és mikor beszél is, pusztán tényeket közöl vagy hárít.
Ez a viselkedés persze tökéletesen érthető számunkra. Így, mindkettejüket értve áll össze, hogyan csinál az ösztön és a válaszok hiánya hideg anya lányából hideg anyát, erőszakos apa fiából erőszakos férfit. A közöttük pillanatról pillanatra változó erőviszonyokat a helyből eredően pusztán azzal tudják jelezni, hogy fizikálisan éppen ki magasodik a másik felé. Ez a dinamika azonban szépen belesimul a tartalomba, így közelítve még tovább egymáshoz a reális és a képzeletbeli síkot.
Kivételesen olyan színházi nyelv ez, amely nemcsak esztétikai mivoltában szép és működőképes, hanem erős érzelmeket is közvetít. Egyetlen ponton bicsaklik meg számomra az egész: érzek ugyanis némi különbséget a két színész között. Feuer Yvette mondatai helyenként kicsit egysíkúak, néhány pillanatra elveszítette a figyelmemet, de az előadás nagy részében hatásos színészi, rendezői és tervezői teljesítményt láthatunk.
