Az ősz utolsó hétvégéjén interaktív kísérletre invitálta az érdeklődőket a KV Társulat. Száger Zsuzsa, a társulat egyik alapítója egy olyan összeművészeti projektet álmodott meg, amelynek középpontjában a nőket érintő párkapcsolati bántalmazás áll. Ez a téma nem idegen tőlük, korábbi, Pofon című színdarabjukban ironikusan próbálták meg boncolgatni ezt a sokakat érintő helyzetet. Ezen túlmutatva kínált a Ne bánts! egy csontig hatoló, elgondolkodtató élményt.
A szitáló esőből pőre, fehér falak közé léptünk be. Száger Zsuzsa, a KV Társulat prominens vezetője a kezünkbe adott egy útmutatót, amely összefoglalta, hová érkeztünk és mi a feladatunk. A terem letisztultsága csak eleinte volt megnyugtató: három szék volt a teremben, ezekkel szemben pedig egy nő (Sárközi-Nagy Ilona) ült. Szőke haját szoros kontyba van fogva, tincsei között fekete hajtűk fénylenek. Ízléses fehér ingéhez jól illik a mintás, hosszú szoknya, melynek fodrai alól kecsesen villant elő a vékony boka és a testszínű körömcipő. Balján halvány rózsaszín kézitáska. Sminkje visszafogott, mégis elegáns. Arca rezzenéstelen, komoly. Tekintetével követi a nézőket, ahogy körbejárjuk a termet, megfigyelési pontokat keresünk.
Miért kellett szemrevételeznünk egy jól szituált, irigylésre méltó nőt? Hiszen titkon lehet, hogy mi is épp arra a munkára, házra, életre vágyunk, amit ő él… Illetve vágynánk… Mert valami megbontja az összképet. A nő be van zárva egy plexilapokból épített, apró, hasáb alakú térbe. Nem férhetünk hozzá, nem érinthetjük meg.
Előtte egy kis cetli hever, rajta csupán ennyi: bántalmazott nő. Sokszor pontosan ilyen egy bántalmazó kapcsolat: semmilyen külső jel nem árulja el a fájdalom jelenlétét, az áldozat nincs is tudatában annak, hogy mi is történik vele, ám mégis elválasztja egy láthatatlan fal a külvilágtól, a nyugalomtól, a boldogságtól. A bántalmazást elszenvedő nők körében nagy a depresszió kialakulásának esélye, és azért is nagyon fontos, hogy ez a téma terítéken legyen, mert csak hazánkban havonta legalább három nőt gyilkol meg férje vagy partnere, esetleg korábbi partnere.
Ahogy körbejártam az átlátszó kalitkát, tartotta velem a szemkontaktust, kereste a tekintetemet. De sem én, sem mások nem léptünk közelebb hozzá. Nincsenek ötleteink, hogy mit is tehetnénk, hogyan segíthetnénk. Az átlátszó plexilapokon nem találunk fogást. A percek dermesztő lassúsággal telnek. Csend üli meg a termet. A falak csupaszsága felerősíti az elszigeteltséget, azt az érzelmi ingerszegénységet, amit azok élnek meg, akik belekerülnek egy bántalmazó kapcsolatba. A helyzet ridegsége szinte megbénít, főleg, mert hiába kerestem újabb és újabb nézőpontokat, ahonnan megfigyelhetem a nőt, nem vettem észre semmit, ami természetellenes lett volna rajta. Mintha minden rendben lenne vele, és néha, a lámpák erős fényében mintha az átlátszó fal is láthatatlanná vált volna, puszta illúzióvá.
Kifejezetten riasztó azt megfigyelni, hogy a nő követ minket a tekintetével, de ezen kívül semmilyen gesztussal nem árulja el, hogy látna minket, köze lenne hozzánk. Néha kényelmesebb pózba helyezkedik a székén, belekortyol a vizébe, megigazítja ránctalan ruháját, ezeket leszámítva alig mozdul. Tanácstalanságunk lassan alakul át feszültséggé, egymást fürkésszük, páran leülnek a nővel szemben, mások az ablakhoz húzódnak, szemeznek az utcán lelassító, értetlenül bebámuló járókelőkkel. Úgy érzem, szeretnék a nőhöz szólni, valahogy éreztetni vele, hogy nincs egyedül, de fogalmam sincs, hogyan kezdenék bele, hiszen én is a kilátástalanságot ismerem a legjobban, és azt az erőt, ami összeszorítja az ember állkapcsát, és nem hagyja, hogy bárkinek is elmondja, miket kell átélnie.
A performansz és a kísérlet végeztével jelképesen kiszabadították a nőt, és kezdetét vette a kerekasztal beszélgetés. A moderátor Gyárfás Dorka volt, a WMN magazin újságírója. A diskurzusban részt vett Száger Zsuzsa, a KV Társulat alapítója és az összművészeti projekt megalkotója, Gárdos Katalin klinikai szakpszichológus, Proics Lilla színikritikus, aki a NANE egyesület önkéntese is, valamint Sárközi-Nagy Ilona, aki a bántalmazott nő szerepébe bújt egy kis időre.
Ilonához fordult először Gyárfás Dorka, arról kérdezte, hogy milyen érzés volt megformálni ezt a karaktert, milyen volt a performansz a másik oldalról szemlélve. Fel is merült benne, hogy a szombati közönség miért volt sokkal zárkózottabb. Hozzánk fordultak a kérdéssel, mire megszólalt egy idősödő nő: ő azért nem lépett közbe, mert sírt, és mert szerinte nincs az ilyen helyzetekből kiút, mert ő már nagyon sok éve benne van ebben, és senki nem tudott neki segíteni. De talán mégsem ennyire reménytelen a helyzet: a NANE – Nők a nőkért egyesület számos szórólappal készült az eseményre, melyeken megtalálható a segélyvonaluk bántalmazott nők számára, valamint a jogi kérdésekre specializálódott forródrótjuk.
Proics Lilla elmondta, hogy a segélyvonalnál dolgozó önkéntesek egy alapos képzést kapnak, mielőtt munkába állnak náluk, és képesek arra, hogy felismerjék, milyen szintű bántalmazást élhet át a hozzájuk forduló; megerősítette, hogy társadalmi státusztól és életkortól függetlenül mindenki kerülhet ilyen szituációba – bár erre válaszul Gárdos Katalin megjegyzete, hogy azokban az esetekben, amikor valaki egy egészséges, szerető családban nő fel és tisztában van a saját képességeivel, van önbizalma, jóval kisebb annak az esélye, hogy bántalmazó partnert választ majd magának.
A bántalmazásban – főleg annak lelki formájában, mely során az áldozat önbizalmát rombolja a bántalmazó akár minden nap – talán az a leghátborzongatóbb, hogy kifelé valóban semmi jele nincsen. A klinikai szakpszichológus azt hangsúlyozta, hogy sokszor maguk az áldozatok sem képesek felismerni a helyzetet, amiben vannak; a szégyen, a bűntudat, a társadalom áldozathibáztató magatartása pedig tovább nehezítik a dolgukat. Elég csak a hazai #metoo mozgalmat elindító színésznőre, Sárosdi Lillára gondolnunk: ő még halálos fenyegetéseket is kapott a hitetlenkedő áldozathibáztatóktól.
Nagyon könnyen le lehet élni akár évtizedeket is úgy, hogy a bántalmazott nő nem tud szembenézni az őt ért traumákkal. Ezzel a jelenséggel egy olvasmányomban is találkoztam: Kate Elizabeth Russel regényes formában dolgozta fel a szexuális erőszakot, amit el kellett szenvednie. Számomra megdöbbentő volt, hogy a könyv főhőse évekig nem tudja nevén nevezni a történteket, ahhoz pedig, hogy a gyógyulás útjára lépjen, több mint egy évtizednek is el kell telnie. A KV Társulat performansz-kísérlete hasonló alapélményből táplálkozik, az alkotóközösség aktívan keresi a hiánypótló, elsősorban a nőket érintő, kibeszéletlen tabutémákat.
Bár a bántalmazásnak ezerféle arca van, az mindegyikre igaz, hogy mély lelki sebeket okoz, és a gyógyulási út hosszú és rögös. De talán az ilyen és ehhez hasonló események segíthetnek abban, hogy egyre több embernek nyíljon fel a szeme, és több empátiával forduljon a társadalom az áldozatok felé. A KV Társulat összművészeti projektje ennek fontosságára hívja fel a figyelmet.
Színlap
KV Társulat: Ne bánts összművészeti projekt
Előadás napja: 2022. 11. 26.
Koncepció: Száger Zsuzsa
Előadó: Sárközi-Nagy Ilona
A beszélgetés moderátora, újságíró (WMN): Gyárfás Dorka
Beszélgetőpartnerek:
Gárdos Katalin, klinikai szakpiszchológus, szakértő
Proics Lilla, a NANE Egyesület munkatársa
