Lehengerlő, á, nem csak extrém. Modern, persze, de visszataszító. Nagyon mély, dehogy hisz trágárul színes – hangzanak a nézői kritikák innen és onnan a ruhatár előtt a Makrancos Kata című színházi előadás végeztével. „Hogy kerülhet ilyen soviniszta darab manapság a színházba” – súgja barátnője fülébe egy hölgy, miközben egyre több és több dagadó mellű hím hagyja el a nagytermet.
A kultúrára érzékeny laikus megszokhatta, hogy a posztmodern művészet sokszor ellentmondásos hatásokat gerjeszt a befogadók körében. Persze örüljünk, hogy véleményeket hallhatunk, vagyis képződött jelentés – de, valahogy úgy érzed, érezheted: a rendezés és a társulat mást akart kifejezni.
Manapság általános elfogadott – vagy kellene, hogy legyen – az a művészetkritikai mentalitás, mely szerint egy-egy alkotás nem egyetlen, megmásíthatatlan jelentéssel, hanem sok és még több, folyamatosan újraképződő mondanivalóval bír. Ezt a felfogást a fenti laikus nézői kritikákkal összevetve talán még úgy is tehetnénk, mintha a vélemények megfogalmazásával, vagyis értelmezések megszületésével valójában minden rendben volna. Ugyanakkor pirul az orcánk és szívjuk a fogunkat. Hisz kultúraértőként egyrészt – ez a legnehezebb? – el kell fogadnunk ezeket az értelmezéseket, másrészt pedig tudjuk, érezzük, hisszük és szeretnénk éreztetni, hogy e merész rendezés egy mélyen megkapó, valóban egy abszolúte aktuálisan örök érvényű jelentést képezett újra, sőt erősített fel. Csak színes posztmodern-köntösben.
Ha ezt a jelentésszövetet a nézőtéren ülve elkaptad, fonogattad, Kata monológjának fehéren csillámló felsőbbségét szavaiból a saját jelentésed szövögetése közben felerősítetted, akkor… Akkor a földről evést, a brutális elnyomást, a nő lenézését örömmel szemlélted, mert hiszed, hogy sem Kata, sem pedig az örökérvényű nő, ettől nem kevesebb lett, nem vált alábbvalóvá … Mosolygott rád, kinevetett téged, hiszen a hímtagját markolászó, székek tetején ugráló, pénzkasszán párzó férfi ekkor is úgy tudta, mi több, teljes valójával hitte, hogy betörte, megtörte, lealacsonyította vagyis a helyére tette a makrancos kislányt. „Férjed: urad, fentartód, életed, Fejdelmed és főd” elhitte a Makrancos Hölgy szavait, és ha te is ezt teszed, vagyis hiszel Kata szép monológjának, akkor nem érted, hogy mások veled szemben elkövetett brutalitása téged csak felemel, a téged sújtó aljasság, nem téged tesz aljassá, és a bölcs ragyogó mosolya nem az elfogadást jelenti. És így már világossá válik az is, hogy a két felvonás közötti rendkívüli módon érzékelhető hangulatkülönbség, az első szín elvárt vígjátéka és a második felvonás meglepő komorsága miért nem ellentmondás: a valóban megdöbbentő brutalitás miért nem teszi tragikussá, vagy tragikomikussá Kata történetét. Világos lesz, hisz Kata az aljasság és világos elnyomás környezetében nem törik meg, nem következik be értékveszteség. Kata mindenki fölé emelkedik, mosolyogva vall, megcsúfolja „urait”. Minden testiség, minden trágár szó, az összes külsőség csupán ennek a jelentésnek a kialakulását szolgálja, és minden megbotránkoztatás csak egy tükör, amelybe tekintve kirajzolódik képmutatásunk sziluettje.
*
Hogy merjünk-e megfogalmazni egy ilyen egyoldalúnak tetsző értelmezést? Talán gondoljunk arra, hogy a színházi rendezés egyáltalán nem csupán egy irodalmi szöveg, vagy annak előadása. A rendezés, a társulat munkája egy lehetséges interpretáció, egy már megvalósult értelmezés, kifejezni kívánt jelentés. És ha ez így van, akkor az „ódon” Shakespeare szöveg, és a modern vagy posztmodern rendezés és színészi játék összefonódása nem csupán egy új műalkotást teremtett, de egy olyan teljességet, amelyben már képződött egy jelentés, adott egy mondanivaló, amelyet a kultúraértőnek már csak a maga jelentésszövetébe kell fonnia.
