Kivettem a fejemből egy gömböt, a Nézőművészeti Kft. kivett a fejéből egy gömböt. Abszurd, zenés, orfeumhangulatú, ilyen-olyan összeollózott zenés kabaréestet az RS9 Színházban. Rusznyák Gábor rendezése.
Szemjon Szemjonovics felveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és azt látja, hogy ül egy muzsik a fenyőfán, és az öklét mutatja neki.
Szemjon Szemjonovics leveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és azt látja, hogy senki nem ül a fenyőfán.
Szemjon Szemjonovics felveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és megint azt látja, hogy ül egy muzsik a fenyőfán, és az öklét mutatja neki.
Szemjon Szemjonovics leveszi a szemüvegét, és megint azt látja, hogy senki nem ül a fenyőfán.
Szemjon Szemjonovics megint felveszi a szemüvegét, kinéz a fenyőfára, és megint azt látja, hogy ül egy muzsik a fenyőfán, és az öklét mutatja neki.
Szemjon Szemjonovics nem óhajt hinni ebben a jelenségben, és e jelenséget optikai csalódásnak tartja.
Danyiil Harmsz a huszadik századi orosz abszurd erős alakja. Varázsol, megfigyel, elidőz, kinevet, szomorkodik, görbéket kanyarít. Rövid írásaiból nemrég összegyúródott egy előadás, sok kis gömbbel, amik fejekből érkeztek és fejekbe érkeznek.
Pohár víz, vörös hajú senki, kár is róla beszélni, hatalmas méretű uborkák, testnedvek. Kóstolni engednek egy keveset mindenből, furcsa helyzetekben. Ez a furcsaság pedig megnevettet, ha rákapcsolódunk a hangulatárra. Az abszurd humor kicsit krumplicukor, valaki vagy nagyon szereti, vagy nagyon nem. Mondjuk inkább, megérti az ízét. Megérzi. Mert ha nem, akkor érdekesen kínos lehet nézni, ahogy két felnőtt ember lámpabúraszoknyában és színes bogyósorral a nyakában énekli, hogy kivettemafejembőlegygömböt, tegyedvissza.
Aki ezen túllép, az valahogy mégis rendben marad lelkileg. Vagy csak azért, mert félrerakta a komfortérzetre való igényét, vagy mert idefelé a villamoson rátapostak a lábára, meg a hírekben már megint, még mindig, a járdán pedig éppen oda köptek, ahová lépett és olyankor jó leülni, és képtelenségeket hallgatni. És azért is elhinni, hogy nem képtelenség, hanem csak egyszerűen rendben van. Az abszurd szöveg előhoz valami rejtett hajlamot, az embernek valami titkos igényét, szomjúságát erre az össze nem illőre, látszólag funkciótlan, céltalan semmiségre, arra, hogy muzsik módjára jól öklöt mutasson az egész világnak, mert semminek nincs értelme és ezért mindennek van értelme.
És zene, az is van, ráadásul. Darvas Kristóf munkái ismeretlenül is ismerős világot idéznek, a megzenésített szövegek újra és újrateremtik az orfeumok fűtött-pezsgőkortyolós hangulatát és visszaadnak kicsit az elvesztett vagy meg sem kapott komfortérzetből. A dalokat a prózai részekkel pepitában hallgatjuk. A szöveg a mozgatórugó, a leghangsúlyosabb alkotóelem. Minden más – a díszlet, a jelmez, a színészi játék, a zene – annak továbbgondolása helyett, inkább illusztráció.
Úgy ad, hogy fölerősíti a szöveg szövegségét. Mintha olvasnánk a szemünkkel és a fülünkkel egyszerre. Egy akusztikus könyv. Katona László mozgáskultúrája miatt külön érdemes ott ülni. Roszik Hella énekhangját pedig más műfaj is nemcsak eltűrné, de kérné, hogy maradjon, egy kicsit még, legalább. Jó páros, különböző karakterek, nagyon passzolnak az abszurd közegbe. Mint két figura egy padláson felejtett társasjátékból. Az előadás tehát megosztja saját változatát a harmszi írások feldolgozásából. Csak úgy, nekünk. Jók az ilyen abszurdkortyok. Havonta, gömbökkel, az RS9 Színház hosszúkás téglaorfeumában.
