Három lány a WSSZ-ben – Szembenézés a halálfélelemmel

Palotai-Kóbor Zalán 2019. feb. 15. 0 0

Egy vidéki, látszólag jómódú család szürke életébe nyújt betekintést Csehov Három lány (eredeti címén Három nővér) című drámája a Weöres Sándor Színház színpadán. A Hamvai-fordítás Réthly Attila rendezésében számos ponton eltér az eredetitől, szabadabb mozgásteret biztosítva magának. Íme egy darab, amelyben a szereplők vontatott, egymáshoz alig kapcsolódó monológjainak és közhelyekkel tarkított társalgásaiknak már-már visszataszító sekélyessége egy igen erős lánccá áll össze. Így nyer egy hátborzongató, mély értelmet, katarzis nélkül, megragadva a groteszk zord hangulatában – amennyiben képesek vagyunk befogadni.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult: a nővérek apjának halála óta pontosan egy év telt el. A legfiatalabb, hajadon lány névnapi fogadására készül. Mindhárman alig várják, hogy eladhassák a vidéki házat, s visszatérhessenek Moszkvába, ahol gyermekéveiket töltötték – ahol még a mama is velük volt. Közben feltűnnek a család régi és új barátai, a vendégek, a férjek, a szeretők, s elindul a számtalan cselekményszál. Azaz indulna, a történet azonban aligha ad teret ezek kibontakozására; sokkalta inkább dialógusokká össze nem álló, egymással párhuzamos monológok alkotják az amúgy sem jelentős cselekmény magját.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A Három lány ugyanis csekély hangsúlyt fektet a történetre és/vagy a cselekményre. Vagy a motívumokra. Inkább csak felsorakoztatja, ismétli őket felvonásról felvonásra, s hagyja, hogy egyik-másik jobban megszólaltassa a bennünk lakozó hiányérzetet. A Moszkvába költözés folyamatos tervezése, halogatása és végül elmaradása; az emberi viselkedés kifürkészhetetlensége; az önkételytől szabadulni képtelen, hétköznapi szereplők; a bizonytalanság és bizalmatlanság; titkok hitvesek, barátok előtt; az önbeteljesítés, önmegvalósítás teljes hiánya – ez és még számtalan más alapmotívum tér vissza színről színre.

A társadalmi normák másolása (munka- és gyermekvállalás, intenzív társasági élet, stb.) csak egy még kiüresedettebb élethez vezetnek. A kevésbé elfogadható jelenségek (félrelépés, válás) vagy éppen őszinte megnyilvánulások (szembesítés) fel nem vállalása csak ezt erősíti. Mintha számtalan, más-más művekből kiragadott, következetességet inkább kerülő jelenetek elevednének meg előttünk, amik önmagukban teljesen más értelemmel próbálnak szolgálni a maguk módján, mintha kontextusban lennének elhelyezve.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A szereplők ugyanis álmokat szőnek szüntelen, de tettekre nem váltják őket. Vágyaik legnagyobb kifejezésüket csupán a szavakban érik el: az állandó ámítás egymás és önmaguk felé. A remény – eleinte erős – szálai fokozatosan elvékonyodnak, mígnem végképp eltűnnek.

Amiről kevés szó esik, csak egy-egy utalás (például a ház jelzálog alá tétele, a párbajra készülődés, a tűzeset), alig vált ki erős reakciókat a szereplőkből. A következmények ugyan visszafordíthatatlanok, de nem késztetik reflektálásra egyikőjüket sem. A kontroll hiánya teljes életük felett, s az irányítást saját maguk adták ki kezükből, vagy sohasem volt náluk?

Az egészen kitűnő színészi játék eredménye nemcsak a játszók teljes azonosulásában nyilvánul meg. Valósággal az a benyomásunk támadhat, hogy az adott szerepet rájuk öntötték, sőt, a darab végeztével még ugyanígy folytatnák viselkedésüket – mintha a mű szereplői ténylegesen hús-vér emberek lennének. Főszereplőnek még talán-talán tekinthető a három lány (Ólga – Nagy Cili, Mása – Alberti Zsófi, Irína – Hartai Petra), vagy bátyjuk, Andrej (Bajomi Nagy György) és a háztartás vezetését átvevő felesége, Natása (Gonda Kata), de egymáshoz való viszonyításuk a fontosságot tekintve szinte felesleges. Ugyanolyan jelentéktelen és önmaguk hibáinak enyészetévé lesznek, mint a többiek (Csebutíkin, az orvos és a család barátja – Szerémi Zoltán; Versínyin, Moszkvából kirendelt katona – Orosz Róbert; Kulígin, Mása idős férje – Szabó Tibor, valamint a ház gondnoka, Ferapont – Avass Attila). Szintén a katonákat (és egyben udvarlókat) játsszák Antal D. Csaba, Horváth Ákos, Jámbor Nándor és Kenderes Csaba.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A színpad első ránézésre túlságosan összetettnek is tetszhet, hatalmas teret hagyva a szereplőknek. Mindez cseppet sem zavaró, a mű szempontjából a tér és az idő sem bír igazán jelentőséggel, a változás ugyan érzékelhető, de különösebb hatással nincsen a történésekre. A harmadik felvonásban már lényegesen szűkebb térbe szorul a játék, míg az utolsó felvonásban egy minimalista disztópia jelenik meg szemeink előtt, ahol végképp megszűnni érződik a tér és idő.

Látszólag minden feltétele adott a boldog életnek. Egy értelmes, tehetséges, tehetős család, akik semmiben sem szenvednek hiányt, korukhoz képest kimagasló életszínvonalban jutott részük (ezzel tisztában is vannak), s mégis megcsömörlötten végzik be életüket. Hogy miért? Erre saját élettapasztalataink adhatnak csak választ, s esetenként különbözni fog.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

Mintha egy hosszú virrasztást követő hajnalon egyedül találnánk magunkat egy szürke szobában, félrészégen magunk elé meredve, szorongva a múlttól, félve a jövőtől, s megvilágosodást nyerne bennünk az elménkben munkálkodó szörnyű gondolat, e világi kín – a létezésnek tényleg nincs értelme. Ilyen a Három lány. (Ilyen is lehet, ha hagyjuk.)

Kiemelt kép: WSSZ

Tags: Alberti Zsófi, Antal D. Csaba, Avass Attila, Bajomi Nagy György, Gonda Kata, Hamvai Kornél, Három lány, Három nővér, Hartai Petra, Horváth Ákos, Jámbor Nándor, Kenderes Csaba, kritika, Nagy Cili, Orosz Róbert, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Színház, Szombathely, Weöres Sándor Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts