Három lány a WSSZ-ben – Szembenézés a halálfélelemmel

0
Három lány a WSSZ-ben – Szembenézés a halálfélelemmel

Egy vidéki, látszólag jómódú család szürke életébe nyújt betekintést Csehov Három lány (eredeti címén Három nővér) című drámája a Weöres Sándor Színház színpadán. A Hamvai-fordítás Réthly Attila rendezésében számos ponton eltér az eredetitől, szabadabb mozgásteret biztosítva magának. Íme egy darab, amelyben a szereplők vontatott, egymáshoz alig kapcsolódó monológjainak és közhelyekkel tarkított társalgásaiknak már-már visszataszító sekélyessége egy igen erős lánccá áll össze. Így nyer egy hátborzongató, mély értelmet, katarzis nélkül, megragadva a groteszk zord hangulatában – amennyiben képesek vagyunk befogadni.

Az alaphelyzet nem túl bonyolult: a nővérek apjának halála óta pontosan egy év telt el. A legfiatalabb, hajadon lány névnapi fogadására készül. Mindhárman alig várják, hogy eladhassák a vidéki házat, s visszatérhessenek Moszkvába, ahol gyermekéveiket töltötték – ahol még a mama is velük volt. Közben feltűnnek a család régi és új barátai, a vendégek, a férjek, a szeretők, s elindul a számtalan cselekményszál. Azaz indulna, a történet azonban aligha ad teret ezek kibontakozására; sokkalta inkább dialógusokká össze nem álló, egymással párhuzamos monológok alkotják az amúgy sem jelentős cselekmény magját.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A Három lány ugyanis csekély hangsúlyt fektet a történetre és/vagy a cselekményre. Vagy a motívumokra. Inkább csak felsorakoztatja, ismétli őket felvonásról felvonásra, s hagyja, hogy egyik-másik jobban megszólaltassa a bennünk lakozó hiányérzetet. A Moszkvába költözés folyamatos tervezése, halogatása és végül elmaradása; az emberi viselkedés kifürkészhetetlensége; az önkételytől szabadulni képtelen, hétköznapi szereplők; a bizonytalanság és bizalmatlanság; titkok hitvesek, barátok előtt; az önbeteljesítés, önmegvalósítás teljes hiánya – ez és még számtalan más alapmotívum tér vissza színről színre.

A társadalmi normák másolása (munka- és gyermekvállalás, intenzív társasági élet, stb.) csak egy még kiüresedettebb élethez vezetnek. A kevésbé elfogadható jelenségek (félrelépés, válás) vagy éppen őszinte megnyilvánulások (szembesítés) fel nem vállalása csak ezt erősíti. Mintha számtalan, más-más művekből kiragadott, következetességet inkább kerülő jelenetek elevednének meg előttünk, amik önmagukban teljesen más értelemmel próbálnak szolgálni a maguk módján, mintha kontextusban lennének elhelyezve.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A szereplők ugyanis álmokat szőnek szüntelen, de tettekre nem váltják őket. Vágyaik legnagyobb kifejezésüket csupán a szavakban érik el: az állandó ámítás egymás és önmaguk felé. A remény – eleinte erős – szálai fokozatosan elvékonyodnak, mígnem végképp eltűnnek.

Amiről kevés szó esik, csak egy-egy utalás (például a ház jelzálog alá tétele, a párbajra készülődés, a tűzeset), alig vált ki erős reakciókat a szereplőkből. A következmények ugyan visszafordíthatatlanok, de nem késztetik reflektálásra egyikőjüket sem. A kontroll hiánya teljes életük felett, s az irányítást saját maguk adták ki kezükből, vagy sohasem volt náluk?

Az egészen kitűnő színészi játék eredménye nemcsak a játszók teljes azonosulásában nyilvánul meg. Valósággal az a benyomásunk támadhat, hogy az adott szerepet rájuk öntötték, sőt, a darab végeztével még ugyanígy folytatnák viselkedésüket – mintha a mű szereplői ténylegesen hús-vér emberek lennének. Főszereplőnek még talán-talán tekinthető a három lány (Ólga – Nagy Cili, Mása – Alberti Zsófi, Irína – Hartai Petra), vagy bátyjuk, Andrej (Bajomi Nagy György) és a háztartás vezetését átvevő felesége, Natása (Gonda Kata), de egymáshoz való viszonyításuk a fontosságot tekintve szinte felesleges. Ugyanolyan jelentéktelen és önmaguk hibáinak enyészetévé lesznek, mint a többiek (Csebutíkin, az orvos és a család barátja – Szerémi Zoltán; Versínyin, Moszkvából kirendelt katona – Orosz Róbert; Kulígin, Mása idős férje – Szabó Tibor, valamint a ház gondnoka, Ferapont – Avass Attila). Szintén a katonákat (és egyben udvarlókat) játsszák Antal D. Csaba, Horváth Ákos, Jámbor Nándor és Kenderes Csaba.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

A színpad első ránézésre túlságosan összetettnek is tetszhet, hatalmas teret hagyva a szereplőknek. Mindez cseppet sem zavaró, a mű szempontjából a tér és az idő sem bír igazán jelentőséggel, a változás ugyan érzékelhető, de különösebb hatással nincsen a történésekre. A harmadik felvonásban már lényegesen szűkebb térbe szorul a játék, míg az utolsó felvonásban egy minimalista disztópia jelenik meg szemeink előtt, ahol végképp megszűnni érződik a tér és idő.

Látszólag minden feltétele adott a boldog életnek. Egy értelmes, tehetséges, tehetős család, akik semmiben sem szenvednek hiányt, korukhoz képest kimagasló életszínvonalban jutott részük (ezzel tisztában is vannak), s mégis megcsömörlötten végzik be életüket. Hogy miért? Erre saját élettapasztalataink adhatnak csak választ, s esetenként különbözni fog.

Kép: Mészáros Zsolt/WSSZ

Mintha egy hosszú virrasztást követő hajnalon egyedül találnánk magunkat egy szürke szobában, félrészégen magunk elé meredve, szorongva a múlttól, félve a jövőtől, s megvilágosodást nyerne bennünk az elménkben munkálkodó szörnyű gondolat, e világi kín – a létezésnek tényleg nincs értelme. Ilyen a Három lány. (Ilyen is lehet, ha hagyjuk.)

Kiemelt kép: WSSZ

Nincs megjeleníthető cikk