A Szegedi Nemzeti Színház társulata a 2019/20-as évadban ismételten bővült. Az újonnan érkezett művészekkel: Sztarenki Pállal, Sziládi Hajnával és Krupp Bencével beszélgettünk.
Mindhárman az idei, 2019/20-as évadban szerződtetek a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Mesélnétek kicsit arról honnan jöttetek, milyen út áll mögöttetek?
Sziládi Hajna: Én a Kaposvári Egyetemen végeztem színművész szakon. Hallottam, hogy lesz egy meghallgatás itt Szegeden, egyfajta casting-nap, amit Barnák László (főigazgató) és Horgas Ádám (főrendező és művészeti vezető) hirdetett meg. Ez szerintem egy remek ötlet volt részükről, hiszen lehetőséget adtak a végzős fiataloknak a pályakezdéshez. Én akkor eljöttem és kiválasztottak egy gyakorlati évre, így már tavaly itt voltam Szegeden a színházban, itt végezhettem a szakmai gyakorlatomat, ami tulajdonképpen az ötödév az egyetemen. Előtte Budapesten a Madách Imre Gimnáziumba jártam, általános iskolában pedig zene tagozatos voltam, tehát a művészetet valahogy mindig szívtam magamba.
Krupp Bence: Nálam is ugyanez a helyzet, már a tavalyi évadban itt voltam gyakorlaton. Viszont eredetileg én teljesen más irányokba indultam el. Kertésznek tanultam, és már dolgoztam is. Céget is kezdtem alapítani édesapámmal. Ez egy három éves történet volt, majd utána jött egy páli fordulat, és elmentem felvételizni a Kaposvári Egyetemre minden információ vagy tudás nélkül. Ott nagyon jó élményeim voltak és eldöntöttem, hogy tényleg ezt szeretném csinálni. Végül akkor nem vettek fel, de nagyon megtetszett az, ahogy ott lehet játszani. Így elmentem a Nemes Nagy Ágnes Gimnáziumba, elvégeztem egy képzést, majd végül felvettek Kaposvárra. Az egy jó időszak volt. Utána Hajnához hasonlóan eljöttem felvételizni ide Szegedre, és én is itt tölthettem a gyakorlati évemet.
Sztarenki Pál: Az én pedigrém röviden:
Színház-és Filmművészeti Főiskola 1988.
1988 – kaposvári Csiky Gergely Színház
1991 – Arany János Színház
1994 – Új Színház
1988 – József Attila Színház
2010 – Hevesi Sándor Színház
2018 – Szabadúszó
2019- Szegedi Nemzeti Színház
Miért pont Szeged mellett döntöttetek?
Sz. H.: Én nagyon ide akartam jönni. A THEALTER Fesztiválon voltam egyszer egy workshopon, ami nagyon jó volt, és akkor a város is nagyon megtetszett. Valahogy mindig a fejemben volt, hogy szívesen dolgoznék és élnék itt. Ezért én isteni jelnek vettem, mikor kiderült, hogy lesz egy meghallgatás. Szóval nekem ez nagyon jól alakult.
K. B.: Egyetemistaként az utolsó években elég nehéz az útra való rálépés, mert egyfajta egyéni marketinget is igényel, valahol lobbizni kell minden színháznál. Volt példa arra, hogy hívtak rendezőket, színházigazgatókat, de ez is általában a második, vagy harmadik év végén történt, amikor a diákokat még nem lehet gyakorlatra vinni, szerződtetni. Nem volt semmi konkrétum, hogy hová mehetnénk, és ez megnehezítette a helyzetet. Néhány osztálytársunknak voltak szerencsésebb pillanataik, amikor lejött mondjuk egy igazgató, látott egy beszédvizsgát és kiválasztott néhány embert, akik neki tetszettek és elvitte őket, hogy kipróbálhassák magukat egy-egy kisebb szerepben. Ők általában ott is maradtak, így a többiek előtt az a kapu már bezárult. Muszáj volt sokfelé menni, jelentkezni, itt Szegeden pedig nyitottan fogadtak bennünket és egyenlő esélyekkel indulhattunk a felvételin.
Sz. P.: Nem tudom Szeged döntött-e mellettem, vagy én Szeged mellett. Mindenesetre Barnák László és Horgas Ádám hívott a formálódó csapatukba, amit izgatottan és örömmel elfogadtam.
Mindhárman említettétek, hogy van valamilyen kötődésetek Kaposvárhoz. Milyen élményeitek, emlékeitek vannak az ott töltött évekről?
Sz. P.: Az én kaposvári emlékem egy bitang jó és erős társulathoz kötődik, olyan színészkollégákhoz, mint például Molnár Piroska, Lázár Kati, Pogány Judit, Kulka János, Jordán Tamás, Csákányi Eszter, Koltai Róbert, Spindler Béla, Lukáts Andor, Gyuricza János, Karácsony Tamás, olyan rendezőkkel, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Ács János, Mohácsi János, Gothár Péter. Mondom: pusztítóan erős, ezért pusztulásra ítélt társulat volt a kaposvári…
K. B.: Nekem elsőként a munka az, ami eszembe jut. A fekete termek tömkelege, folyamatosan egyikből a másikba járkálni. Kimerítően sokat kellett ott dolgoznunk. Nagyon örültünk, amikor például három hét nonstop meló után egy kicsit kimehettünk a Desedára, és kint lehettünk a természetben. De ettől függetlenül élvezetes volt minden pillanata. Az kifejezetten megmaradt bennem, hogy a rengeteg különböző személyiség az első két évben szinte szétszedte egymást, de utána a harmadik év végére egy nagyon összetartó csapattá váltunk. Mindenki kiismert mindenkit, és már nem voltak kis játszmák egymás között, hanem tudtunk csapatban is együtt működni.
Sz. H.: Én kicsit már vártam, hogy vége legyen az egyetemnek, de szerintem is nagy előny az, amit Bence mondott, hogy jó helyen van Kaposvár, szép a természet és van hová kiszabadulni. Ez nem elhanyagolható szempont, ha a fekete termekre gondolok, ahol időnk nagy részét töltöttük. Számomra nagyon fontos még ebből az időszakból, hogy mi még dolgozhattunk a régi színházépületben. Most volt egy nagy felújítás és az egészet átépítették, így én nagyon örülök, hogy mi még voltunk azon a színpadon, abban a büfében, ami a nagy fénykornak is a helyszíne volt. Sokat jártunk a színházba, én nagyon sok emlékezetes előadást láttam ott. Illetve nagyon meghatározóak még azok a történetek, amiket a büfében meséltek nekünk az ottani színészek.
Milyennek érzitek a szegedi társulati légkört mindezek után?
K. B.: Nekem nagyban meghatározza a mindennapjaimat, hogy épp mit csinálok a színházban, milyen darabot próbálok és van bennem egy folyamatos elégedetlenség magammal kapcsolatban. Kompenzálásképp civilben mindig próbálom ezt valahogy feloldani a társulaton belül, mert valahogy azt érzem, hogy ez minősít engem. Tudom, hogy ez egy rossz beidegződés, dolgozom is rajta. Úgy gondolom, hogy még egy kicsit külön kellene választanom a munkát és a magánéletet. De emberileg itt is mindenkit nagyon szeretek.
Sz. P.: Ilyen gyorsan nyilván komolytalan lenne véleményt nyilvánítani, hiszen ez még az úgynevezett „próbaházasság” időszaka. Az mindenesetre látható, hogy a társulat komolyan veszi a jelenlegi vezetés intencióit, és ugye tudjuk, társulatot nehezebb váltani, mint vezetőséget…
Sz. H.: Én is nagyon jól érzem itt magam. Az idősebb és tapasztaltabb kollégák abszolút nyitottak voltak, jól fogadtak minket és sokat segítettek. Ez jól jött abban, hogy feloldódjak, bár még most is hatalmas drukkal vágok bele egy-egy próbafolyamatba – ez azt hiszem egy olyan dolog, ami sose fog elmúlni. Persze az is nagy öröm, hogy jó munkákat kaptam. Természetesen engem is meghatároz, hogy mit csinálok éppen, ez kihat az ember hangulatára. Itt azt érzem, hogy jó bejönni, várom a próbákat. És persze folyamatosan tanulok a kollégáktól, én azt gondolom az egész pálya a folyamatos tanulásról szól, pláne, ha az ember még az elején van.
Mi volt az a pont az életetekben, amikor véglegesen eldöntöttétek, hogy színházzal akartok foglalkozni? Gondolkodtatok más irányban is?
Sz. P.: Erre három válaszom is van.
- Nem volt ilyen pont.
- Ma sincs ilyen.
- Pont.
K. B.: Még a középiskolában egyszer volt nálunk egy színház kurzus, ami egy hétig tartott. Egy francia oktató jött hozzánk Pannonhalmára. Arra emlékszem, hogy az a hét valami gyönyör volt. Úgy éreztem, hogy végre kiszakadhatok az iskolai magolásból és egyszerűen csak játszhatunk egymással. Aztán annak ott vége lett, eltelt hat-hét év, és egyszer csak a kertészeti munkák közben megint eszembe jutott az az élmény. Hirtelen rádöbbentem, mennyire jól éreztem akkor magam. Így nálam kicsit lehet talán konkretizálni, hogy így jött a színház. Ezután elkezdtem nézelődni, hogy működnek a dolgok ezekben a körökben, hogy zajlik egy felvételi, vagy egyáltalán milyen iskolák vannak, amik erre fel tudnának készíteni. Volt tehát egy nagyon erős emlékképem, ami jó ideig föld alá volt temetve, aztán egyszer csak a felszínre bukott.
Sz. H.: Nálam fokozatosan történtek a dolgok. Először írónő akartam lenni, így elkezdtem foglalkozni az irodalommal, aztán mesemondó versenyekre mentem. Sokat számított, hogy azt érzékeltem, érdekli az embereket, amit csinálok, figyelnek rám. Amikor szerepelek, eljutok egy olyan felfokozott állapotba, amit folyamatosan keresek és ezt nem nagyon adja meg más.
Ki tudnátok emelni olyan meghatározó színpadi élményt, ami az eddigi pályafutásotok legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik?
Sz. H.: Én azt érzem, hogy nekem most minden szerep és élmény nagyon meghatározó.
Sz. P.: A József Attila Színház pincéjében, az alaksorban Gaál Erzsi megrendezte egyszer a Hedda Gabler című darabot. Nagyon kicsi volt a tér, és a nézők nagyon közel ültek hozzánk. Elkezdődött az előadás, játszottunk és az első sorban egyszer csak hangosan megszólalt egy édes, galambősz hajú néni: „Jajj istenem… jajj istenem…”. Megijedtünk, hogy rosszul van, elbizonytalanodtunk ott a színpadon, nem tudtuk, hogy mi tévők legyünk. Megint megszólalt: „Jajj istenem… jajj istenem… nem hallom.”. Akkor megnyugodtunk, és jó színészekhez méltón megpróbáltuk megoldani a helyzetet, feljebb emeltük a potmétereket. Folytattuk a darabot, mire megint megszólalt a néni: „Jajj istenem… jajj istenem… most meg nem értem.”. Hát bizony, a nézőnek nagyon nehéz megfelelni.
K. B.: Az egyetemen volt egy vizsgaelőadásunk, amiben Tartuffe-öt játszottam. Nagyon nagy hatással volt rám ez a szerep és akkor, pont a vizsga napján, olyan hőfokon beleéltem magam, hogy úgy jöttem ki a jelenetből, hogy azt éreztem, egy darabot ott hagytam magamból a színpadon. Az egy iszonyatosan nagy megkönnyebbülés és eufórikus érzés volt. Nagyon mélyből jött fel belőlem egy-két dolog, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Úgy éltem meg ezt az egészet, mint egyfajta önterápiát.
Milyen feladatokat, szerepeket kaptatok eddig és mik állnak még előttetek?
Sz. H.: Az első szerepem itt a tavalyi évadban volt. Bezerédi Zoltán rendezte meg a Tótékat, amiben Ágikát játszottam. Ezt követően volt egy szerepátvételem a XIV. Renében, majd a Baksa Imre rendezte Világszép Nádszálkisasszonyban több pici szerepem is volt. Az előző évad végén kezdtünk el próbálni Alföldi Róberttel, aki a Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című darabot rendezte meg itt Szegeden, Armande szerepét kaptam meg. Az Időfutárban, Barnák László rendezésében Hannát, a főszereplőt játszottam, a Mágnás Miskában pedig Marcsát, amit Peller Károllyal próbáltunk. Most kezdtük a Parasztoperát Keresztes Attilával, ami szintén nagyon izgalmas. Minden szerep nagy kihívás volt és rengeteget tanultam belőlük.
K. B.: Én szintén a tavalyi évadban kezdtem, először Horgas Ádám Szentivánéji álom rendezésében a haldokló ember voltam. Némaszerep volt, csak hörögni kellett, aztán meghalni, de nagyon élveztem. Ezután Lukáts Andor rendezte meg Závada Páltól Az utolsó üzletet, amiben Mauthner Lexi voltam, utána Alföldi Róbert Moliére-rendezésében játszottam Zacharie-t. Ebben az évadban eddig Sztarenki Pállal az Illatszertárban, Barnák Lászlóval az Időfutárban dolgoztam együtt, most pedig a Lúdas Matyit próbálom, amiben Matyit, a főszereplőt játszom.
Sz. P.: Kértek, rendezzem meg László Miklós Illatszertár című darabját – megrendeztem. Kértek, vegyek részt Mohácsi János és Mohácsi Isó Johanna szöveg-kanavászában, boldogan próbálom, és kértek, vegyek részt Horgas Ádám Orwell 1984 színpadi változatában, amit izgatottan várok.
Matyi elszabadul – avagy Lúdas Matyi új színekben Szegeden
Van-e olyan szerep/ darab amit szeretnétek a jövőben valamikor eljátszani/ megrendezni?
Sz. H.: Kállai Ákos színházi drámapedagógussal, aki a kooperálót vezeti a színházban, készítettünk egy tantermi előadást. Ott foglalkoztunk a Sirállyal, amit én nagyon szerettem és rájöttem, hogy Nyina szerepét nagyon szívesen eljátszanám valamikor. Mi Ákossal egy jelenetet készítettünk el, de nagyon meghozta a kedvem Nyinához, szívesen végigvinném ezt a szerepet egy teljes előadásban is. Ezen kívül egy időben nagyon el akartam játszani Blanche-t, A vágy villamosából. Még tinédzser koromban olvastam a drámát, és akkor nagyon megragadott. De most igazából inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit látnak bennem, milyen szerepeket osztanak rám. Azokban szeretném kipróbálni magam és arra törekszem, hogy minél jobban végezzem el ezeket a feladatokat.
K. B.: A Sirály próbái alatt nekem is nagy élmény volt Trepljov szerepébe bújni. Nagyon tetszett a karaktere, ezzel a darabbal én is szívesen foglalkoznék többet.
Sz. P.: A szerepálmokkal azért kell vigyázni, mert utolérnek…
Van-e valami, amit várnátok a Szegedi Nemzeti Színháztól? Mit tartotok fontosnak, hogy jól tudjon működni a közös munka?
Sz. H.: Én nagyon szép feladatokat kaptam ebben az évadban és örülök, ha ez a tendencia folytatódik és továbbra is ilyen izgalmas munkáim lesznek. Ha ilyen igényes marad repertoár és továbbra is fontos előadások születnek, az nagyon jót tesz a társulatnak.
Sz. P.: Ahogy Jean Juvien az Egy komédiás emlékiratai című könyvében írja, Dante az Isteni színjátékban véletlenül elfelejtette az egyik legszörnyűbb pokoli bugyrot megírni. Az pedig az üres nézőtér pokla. Úgy tűnik, hogy jelenleg Szegeden nem ismerik ezt a poklot. Nagyon fontos, hogy a színház és néző egymásra találtak, mert ez a játék kettős. Egy randevúhoz ugyanis még ma is két ember szükséges.
