Sajnos én már abba a korosztályba tartozom, akik közül sokan csak hírből, vagy annak ikonikus dalairól ismerik a Mágnás Miskát. A Vígszínház Eszenyi Enikő által rendezett operettje főként éppen a fiataloknak szól és az újdonságokat kedvelő idősebbeknek, akik nyitottak a modernizált változatra is.
Szirmai Albert, Bakonyi Károly és Gábor Andor 1916-os nagyoperettjét az ősbemutató óta számos színház dolgozta fel, 1949-ben pedig film is készült belőle. Ezúttal a Vígszínház művészei vitték színpadra egy egészen új formában. Miska, Marcsa, Baracs és Rolla grófnő bohókás története a társadalmi különbségekből adódó hátrányokat feszegeti olyan „magyaros formában”, gúnyt űzve a szegénységből és az „elnyomó gazdagokból”.
Baracs Iván (Ertl Zsombor) hiába udvarol Korláth gróf egyszem lányának, a nemesek kigúnyolják polgári származása miatt, így esélye sincs feleségül venni Rolla grófnőt (Dobó Enikő). Az elkeseredett szerelmes az udvar legkoszosabb, legudvariatlanabb emberéből, Miskából kíván nemest csinálni, hogy ezáltal tükröt tartson az őt kifigurázó nemesek elé, és megmutassa, hogy nemesi vér ide vagy oda, gróf még a legegyszerűbb „BAZ megyei” lovászgyerekből is lehet. Miskát szerelme, Marcsa (Szilágyi Csenge) várja haza, akit fájó szíve nem hagy belenyugodni abba, hogy szerelméből úrt csináltak.
A Vígszínháztól és Antal Csabától elvárható aprólékos, jól kidolgozott, gyönyörű díszlet most sem hiányzik. A színpadon egyszerre vannak jelen egész kukoricatáblák, a grófok pompás háza, valamint a szolgálók egyszerűbb környezete. Néha kicsit zsúfoltnak hat a tér, de a sok díszlet jótékonyan „elnyeli” a színpadon mozgó, gyakran a kukoricásból előbukkanó, főként énekelő és táncoló mellékszereplő-sereget. Óriási feladat újraalkotni egy ennyire ismert klasszikust, melynek slágerré vált dalain egész nemzedékek nőttek fel.
A Vígszínház nem is próbálkozik azzal, hogy hasonló legyen az Operettszínházban korábban Bajor Imre és Oszvald Marika főszereplésével játszott, emblematikus Mágnás Miskához. A történetet kisebb-nagyobb sikerekkel egy jóval nemzetközibb és modernebb térbe helyezi, melyben Miska leginkább A mi kis falunkból ismert, melegítőnadrágos Gyurira hasonlít, gróffá válása után pedig akár még egy eltévedt Jay Gatsby is lehetne a lila színű, sziporkázó öltönyében. Ifj. Vidnyánszky Attila viszont maga is sziporkázik a szerepben, ami össze sem hasonlítható a Hamletben vagy A diktátorban hozott alakításaival. Miska egy vérbeli parasztfiú, aki gyakran veréssel fenyegeti szívszerelmét, úgy káromkodik, mint egy kocsis, érezteti a nőkkel szembeni eredendő felsőbbrendűségét, és gróffá válása után esze ágában sem lenne visszatérni a korábbi életéhez.
Úgy tűnik, Vidnyánszky élvezi ezt a szerepet, melyben lehetősége van nagyokat énekelni, és hogy olyan karaktert játszhat, amire korábbi munkái során csak kevésszer volt példa. A Marcsát alakító Szilágyi Csengéről ugyanezek mondhatók el. Egyetlen szerepben sem volt még számomra annyira megnyerő és szerethető, mint amilyen hamisan kornyikáló mosogatólányként. Ertl Zsombor a komfortzónájában mozog Baracs szerepében, Dobó Enikő pedig korábban már alakította Rolla szerepét a Kecskeméti Katona József Színházban, így szinte a kisujjából rázza ki az elmondása szerint ezúttal sokkal pimaszabb primadonnát.
Nem lehet elmenni a grófok mellett sem. A Mikszit és Pikszit alakító Horváth Szabolcs és Orosz Ákos páros, valamint az erőltetetten vicceskedő Korláth gróf (Hirtling István) és felesége (Bandor Éva) már csak az akcentusukkal is mosolyt csalnak a nézők arcára, nem beszélve a hiszékenységükről és arról a rajongásról, amivel Miskát maguk közé fogadják, már-már maguknál is felsőbbrendűnek tartják. Ennek ellenére még így is a főszereplő színészpáros, főként Szilágyi Csenge viszi a hátán az egész darabot, mely szinte minden pillanatában magában hordozza a rendezőre, Eszenyi Enikőre jellemző vonásokat.
A színészek trambulinon ugrálnak és habpartyt csapnak, Vidnyánszky Attila ezúttal is mászkál egy kicsit a díszleten, a modernizált szövegben pedig gyakran káromkodások hangzanak el a színészek szájából. A három felvonás alatt minimum kétszer vígszínházas poénokkal szólnak ki. A fő problémája, dramaturgiai és rendezésbeli hibája a darabnak, hogy az előadás egy meghatározhatatlan korban játszódik, azaz nincsen valamilyen módon összhangban a modernizált szöveg és az operett eredeti világa. (A szereplők parasztok és grófok, de létezik az Instagram, világmárkákat, napszemüveget és fénylő alsógatyákat hordanak; anakronisztikus.) Ez azért vélhető hibának, mert az adott korban uralkodó társadalmi rendszer az, melyből a darab mondanivalója fakad, ebből bomlik ki az alapszituáció. Kérdés, hogy mennyire sikerült átültetni ezt a társadalomkritikát a mi korunkba. Véleményem szerint az aktualizálás a szöveg és a kellékek szintjén maradt. Személyesen némi hiányérzetem támadt Pusztai Judit jelmezeinek terén is, melyek, bár gyönyörűek, a magyar népviselet valamint a hozzájuk tartozó motívumok világa szinte egyáltalán nem jelenik meg rajtuk, holott véleményem szerint témába vágna.
A Vígszínház Mágnás Miskája színházba csalogatja és megismerteti az operett műfaját és egy ikonikus magyar színmű páratlan dalait a fiatalokkal, de nincs meg benne az, amitől magyaros, és ami miatt mindenki kedveli. Ettől függetlenül egy kellemes, könnyed, szerethető, poénos darab fantasztikus színészi alakításokkal, akik énekben sem okoznak csalódást. Mégis, a szövegkönyv ellenére, ha az „eredeti” Mágnás Miskát szeretnénk látni, azt nem jó helyen keressük.
