Belvárosi albérlet hangulatú kanapé, asztal, kék mintás padló. A közönségé három oldal, a negyedik egy karcos plexifal, mögötte hangszerek. Pici műnövények lógnak a mennyezetről. Lassan töltődik ez a tér, megismerem a szereplőket: Bori Mátéval van, Ági pedig Bori húga, Viktor Ágit szereti; Bori régen írt, de már nem, ma névnapja van.
A történet lineárisan halad, egyre többet tudok meg, egyre tisztább a kép, belesüppedünk a székbe, mesélnek nekem, hallgatom. Aztán hirtelen egy ponton megszakad a linearitás, feltűnnek a történet történetbeli alkotói. Válogatást tartanak karaktereiknek, csiszolgatják, építgetik őket, én meg megtorpanok. Hogy tessék? Kiket láttam idáig? Cseppenként szivárogtatják a választ, külön-külön engedik továbbfutni a síkokat, a belső szálat a külső szálban. Egy új körvonalat kezdek rajzolni a régi tetejére, fölülírom az eddig rögzítetteket. Itt egy (látszólagos) író-rendező párosról van szó (Barcsai Bálint, Fábián Szabolcs), akik történetükön, és a történetük szereplőin dolgoznak. Közben ez a történet továbbhalad, tisztul a kép. Gyakran csak utólag, egy gondolatbeli apró „á!” mellett világosodom meg.
Nagyon erős az atmoszféra, talán még az illatok hiányoznának az albérleti jelenetekhez, mert a bélelt mamusz és a már-itt-volt-mikor-
Két társaság váltja egymást a színen, különböző helyzetekben, különböző problémákkal. Az egyik a történetkezdő négyes: Bori (Orbán Borbála) Mátéval (Kautzky-Dallos Máté) van két éve, egészen jól élnek egymással. Sok fontos dologról beszélnek és sok fontos dologról nem. Néha társasjátékoznak. Bori mikor is látott húga, Ági (Tóvaj Ágnes) véletlenül-szándékosan érkezik az életükbe ajándékokkal és egy fiúval, Viktorral (Baradlay Viktor), aki közben Máté legjobb barátja, a rádióból. Négyük kapcsolata egy érdekes hálóforma alakzat lenne, ha lerajzolnánk, persze homokba, mert ki tudja mennyit kellene alakítani rajta. Melyikük, kivel, hol, mit. Hogy mi volt, azt tudják, azt tudjuk; ami van, azt nem igazán, és a jövőt, azt meg csak sejteni lehet, vagy félni, vagy kívánni, de elég zavaros mindenesetre. Mindenkinek valahogy. Ádámnak (Fekete Ádám) és Melcsinek (Pallagi Melitta) mondjuk egészen máshogy, de nekik is. Az ő jeleneteik valamivel később ékelődnek be az eddigiek közé. A színészek improvizációi alapján állt össze a szövegkönyv, az ebből adódó zsigeri igaziság frissé és maivá teszi a világot, amit estére maguknak és a közönségnek teremtenek.
A hat szereplő élethelyzetének alapja nagyjából ugyanaz: az előadásban ez a gerinc a városi lakás, a pályakezdés, a felelősség, gondviselés, gond, az emberi lét meztelen ténye. Ez a sablon, minden velejárójával együtt. A többi egyénre szabott. Ami az egyik helyen sütőben folyó sajt zöldhüvelyes zöldbabbal, az máshol madagaszkári nagyfejű gekkó, Milán. Dacból néha Zsuzsi. Itt van munka, ott nincs, itt szívószállal isszák a bort, ott csak sokat. Itt vannak szülők, ott nincsenek, itt a halál milyen, ott a halál olyan. Valaki meg hajléktalan, és hiába akar guggoló hajléktalan lenni, előbb-utóbb leül, és ülő hajléktalan lesz, pedig a föld koszos. Mindenhol van valami kosz. Testvérek, szerelmesek, barátok, idegenek, egymás mellett. Helyből is problémákkal, ha tetteikkel elmozdulnak valamerre, hatványozott problémákkal. Ha megállnak és maradnak, leragadt problémákkal. És közben kik ők, tényleg, most pontosan ki kicsoda? Ki melyik síkon létezik? Hajtanak előre a dzsungelben, hol együtt, hol bujkálva a többiek elől, hol kiáltva, vagy futva, sántítva, csúszkálva, vagdalkozva, és várják, hogy bemutatkozzanak saját maguknak. Mikor az őket teremtő alkotók is érdeklődve kérdezik tőlük:
kik vagytok?
Ők, akiknek tudni kellene. Ők csinálták az egészet. Miattuk van így, ahogy. Ők írták. És a sok mocskot, azt miért kellett bele? Az minek? Ha a mocskokat kiírják, persze borul az egész, mert minden mindennel összefügg, meg úgysem fekete-fehér semmi, és mind az ilyen igazságok, de közben az ember a konyhapadlón ül és részeg. Ő van az egésznek az alján. Vagy majdnem. Nézőpont kérdése, van fentebb és lentebb is, az egész egy végtelen, tekervényes spirál.
Georgita Máté Dezső egyszer átsétál a színen, ő rendezte az egészet, a két történetbeli írót, akik meg a történeten belüli történet karaktereit irányítják. A karakterek pedig terráriumba tették Milánt, a gekkót, és gondolkodnak, vajon ő mit gondol. Az életről, vagy egyáltalán. Milán ránk, mindannyiunkra pislog a levelek alól. Visszapislogunk. Már csak őt látjuk, a spirál alját, a játszók meg éneklik, hogy „I don’t know my name” és külön megvilágítják nekünk a kis átlátszó téglatestet. Milán ott van a terráriumban. Ez elég biztos és állandó. Mi pedig. Mi meg majd? Hát csak… trying.
Kiemelt kép: Albert Kinga fotója
