Budapest belvárosának közepén bújik meg egy igazán különleges, kicsi színház, ahol a színészek egy, már egyáltalán nem különleges, meglehetősen agyonjátszott darabot próbálnak új életre kelteni Jeles András vezérletével.
Ibsen Babaház, vagy Nóra címen is ismert darabját jelenleg is legalább három színházban játsszák a fővárosban, a legkülönlegesebb formában mégis talán a pici, de otthonos hangulatú Stúdió K Színházban adják elő. Már akkor tudom, hogy különleges helyen járok, amikor belépek a lakásszerű, otthonos kis épületbe, ahol magam akasztom egy régi, fa vállfára a kabátom, fillérekért vehetek valami rágcsálnivalót a kezdésig vagy a szünetben, és mindenfelé régi, néhol furcsa tárgyak hevernek, a falra pedig egy rövid Bertold Brecht idézetet festettek.
A színpad is különleges, hiszen stúdiószínház lévén alig pár sornyi szék van, nincsenek óriási hézagok a színészek és a nézők között, mindenki ugyanolyan jól lát mindent. Egyetlen hátulütője a helyiségnek az, ami talán minden színházban jelen van, de egy ilyen apró helyen még fokozottabban: a levegőtlenség, ami hajlamos elbódítani.
A sejtelmes, lidérces sötétségből, hangulatfokozó zenékkel kísérve előtopog Lukin Zsuzsanna, aki kötögetve helyet foglal a színpad szélén, és nemes egyszerűséggel felolvassa az első felvonást. Ő a narrátor és egyben a súgó, aki az eredeti Ibsen műben nem szerepel, és bár a jelenléte sokszor üdítő jelleggel hat a darabra, sajnos sokszor el is vesz valamit. Felolvassa, hogy miket csinálnak, hogyan mozognak a szereplők, míg a színpadon az őket megjelenítő színészek többnyire csak egy helyben állnak, és ez néha túlságosan elidegenítő, és olykor sokkal jobban leköt Pallagi Melitta játéka, aki szintén olyan szerepet játszik, ami az eredeti darabban egyáltalán nem tűnik fel.
A Babaház szereplői tulajdonképpen egyáltalán nem babák vagy bábuk, hanem olyan emberek, akik valamilyen felvett szerepet játszanak, a Stúdió K Színház színpadán viszont tényleg egy babaházat láthatunk, amiben Lovas Dániel irányítja a bábuit, helyreteszi és sokszor döbbenetes módon fegyelmezi is őket.
Meglehetősen groteszk hatást nyújtanak a szereplők jelmezei (Bánki Róza munkája) és az ehhez párosuló arcfestés, nem beszélve a darabot állandó jelleggel kísérő, néhol horrorisztikus zenéről (Lukin Zsuzsanna), különböző zajokról és baljós fényekről, árnyakról (Eőry Zoltán). A nézőnek szó szerint feláll a szőr a hátán, amikor ebben a közegben megjelennek a szereplők, főként a rémülten pislogó Nóra, a szakadt ruhájú, csupasz lábú Kristine, és az a névtelen, tönkrement, megbolondult baba, Pallagi Melitta, akit mozgatója saját hátán cipel be a színpadra, és dob le az egyik sarokba.
Ő a legérdekesebb karakter számomra, aki folyton magára vonzza a tekintetem. Ott ül a sarokban, és a többi szereplővel ellentétben folyamatosan játszik az arcával, rángatózik, nyögdécsel, csörög a hozzáláncolt bilivel, obszcén dolgokat ordít be, miközben megismertet minket a saját drámai történetével is. Képtelen vagyok nem őt bámulni, sajnálatra méltóbb és érdekesebb, mint az egész előadás, pedig mellette folyamatosan zajlanak a történések, váltakoznak a szereplők, lassanként fejlődik Nóra karaktere, akit Nyakó Júlia testesít meg.
Ha nem Pallagi Melittát nézem, akkor a háttérben lassan mozgó, gyönyörű, leginkább porcelánbabára hasonlító cselédlányt, Tóth Noémit, aki a darab háromnegyedében maga elé mered, és alig-alig szólal meg, ha pedig igen, akkor artikulálatlanul, zokogva közli a mondanivalóját. Kissé „gyomorforgató” az ebben a közegben néhol felhangzó nevetés a közönség soraiból, mert ugyan szomorújáték lévén a mű bővelkedik komikus jelenetekben, amik itt-ott lazítanak a komoly, már-már rémisztő hangulaton, ugyanakkor a művet nem teszik kevésbé groteszkké.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy Nóra nem csak a cím, hanem a férje (aki így bábmesterré avanzsál) üresfejű babája is, mint az, hogy az otthonukban jelmezbált szerveznek, melyen Nórának a férje parancsára muszáj táncolnia. Állandóan felbukkanó karakter a család barátja, a mindenféle betegséggel küzdő Rank doktor (Nagypál Gábor), akinek a funkciója kevésbé érthető, de meglehetősen idegesítő, ahogy ripacskodó előadásmódban folyton a saját nyomorúságáról beszél és beharangozza a saját halálát, ami úgy következik be, mintha a bábuk mozgatója bedobná a raktárba, mert megunta a vele való játékot.
A mű csúcspontja az lenne, amikor Helmer tudomást szerez Nóra addig titokban tartott tettéről, és nem hajlandó magára vállalni a következményeket; Nóra végre kilép a babaszerepből és élete első önálló döntéseként úgy határoz, elhagyja a férjét és családját, hogy felnevelje saját magát és igazán éljen. Katarzist vártam volna ettől a jelenettől, ehelyett viszont szinte arra sem emlékszem, hogy megtörtént, mert sokkal megdöbbentőbb élmény volt az előtte néhány perccel elhangzott intenzív, istentagadó, káromló monológ Pallagi Melittától, aki az utolsó jelenet alatt már tényleg csak úgy ül a sarokban, mint egy odadobott játék.
Remek színészi játék párosul egy néhol talán túlontúl tekervényes rendezői koncepcióval. Nyakó Júlia már csak a szemének mozgásával és jellegtelen arcjátékával is olyan hatást kelt, mint egy életre kelt baba, Lukin Zsuzsanna túlzottan részletes narrálása miatt viszont alig van mozgás a darabban, és bár érthető ennek a távolságképző funkciója, mégis nagyon hiányzik, hogy a szereplők ne csak egy helyben állva nézzenek egymásra, miközben mögöttük kvázi felolvassák a szöveget.
Kiemelt kép: Stúdió K Színház
