A találkozóról írt tudósítássorozatunk második része a TESZT harmadik napjának programjáról ad számot. Ezen előadásokat talán az életutak kifejezés foglalja össze leginkább, hiszen mindkét bemutatott darab, ugyan más formai nyelveken, más eszközökkel, és más módon, de a sors és a pergő idő létfilozófiai kérdésköréről mesélt.
Tótferi
Trafó / Titkos Társulat / Füge Produkció, Budapest (HU)
Írta és rendezte: Kárpáti Péter
Dramaturg: Zsigó Anna
Zene: Csizmás András
Látvány: Veronika Keresztesová
Konzultáns: Téri Gáspár
Asztalos: Szabó Sipos Ágoston
Produkciós vezető: Trifonov Dóra
Színészek: Stefanovics Angéla, Fekete Ádám, Szabó Zola, Kárpáti Pál, Viktor Balázs, Georgita Máté Dezső, Kárpáti Liza
A keddi napot a Kárpáti Péter által írt és rendezett Tótferi című misztériumjáték nyitotta, amely egy különös, látomásos világba repíti a nézőt. A történet valahol a valóság, a mese és az álom határán mozog; ennek ellenére olyan komoly, ma is létjogosultsággal bíró társadalmi problémákat mutat be, mint a mélyszegénység, ugyanakkor megjelenik benne számos mesei elem is, a végén pedig egy kaotikus, szürreális eseménysorozatban teljesedik ki.
Az előadás élő zenével indul, ez a pozitív sajátosság végigfut az egész darabon. A kamaraszínpadi térben két férfi egy pici bódé előtt ácsorog és tubán meg trombitán játszik: csavargók, kéregetők. Egy „szögénasszony” csoszog arra, és egy forintot dob a kalapjukba, az utolsó forintját. Itt indul minden. Idővel a nézők számára világossá válik, hogy a zenészek rongyai valójában Krisztust, és kísérőjét, Szent Pétert rejtik, akik az emberek közt járnak-kelnek. A naiv, de jószívű asszony percről percre új csodát él át: mit ad Isten, a hóból takaró lesz, a semmiből előtűnik hat jó malac, majd az elveszettnek hitt férje, és végül a gyermekáldás is bekövetkezik. Ezután a mesés csodatételek világából átlépünk a fantázia birodalmába, és a még meg nem született gyermek, Tótferi vezetésével kalandozunk benne, aki még világrajövetele előtt legyőzi az Antikrisztust. Végül mégsem ő születik meg, hanem Julika, akit családja ugyanolyan kitörő örömmel fogad.
A különösen szövevényes történet a magyar népi hagyományok, népmesék, mondák gazdag világából merít, ami a szereplők ízes, tájnyelvi beszédstílusával, kétféle zenei struktúrával, valamint az ironizáló humor bravúros használatával kiegészülve kifejezetten színes elegyet alkot. Kiváló, hiteles színészi alakítások és frappáns képi megoldások (például a szekér mozgásának színrevitele, vagy a „gyermek” kezének árnyéka, amely a szülőcsatorna végét jelző fény felé nyúl) jellemzik az előadást. Ugyanakkor a közönségtalálkozón feltett kérdések arra utalnak, hogy az álomszerű jelenetek dekódolása sokaknak gondot okozott. Kárpáti Péter elmondásából kiderül, hogy a meg nem született gyermek históriájában a magzat valós lénye és a hozzá kapcsolódó előzetes elvárás, elképzelés közti szakadékot kívánta színpadra vinni, ezzel átadva egy nagyon fontos üzenetet: „végül csak a szeretet számít.”
tempus fugit
cie. toula limnaios (DE)
Koncepció/Koreográfia: Toula Limnaios
Zene: Ralf R. Ollertz
Light design: Felix Grimm
Díszlet/Jelmez: Antonia Limnaios/Toula Limnaios
Világosító: Domenik Engemann
Tánc/Alkotók: Daniel Afonso, Leonard DAquino, Alba de Miguel, Priscilla Fiuza, Katja Scholz, Hironori Sugata, Karolina Wyrwal
A nap második előadásaként a német, tempus fugit címet viselő táncszínházi produkciót láthattuk, ami történetnélküliségével, benyomásokra és asszociációkra támaszkodó impulzusok révén kívánt hatást gyakorolni a nézőkre.
Üres, fekete nagyszínpadi tér, amelynek egységét csupán elöl és hátul két hosszú sorban elhelyezkedő őszi falevélkupac töri meg. Az egyszínű, barnás avarban táncoló férfiak és nők látványa azonnal a természet toposzok rendszerének jól ismert társítását hívja elő, ami szerint az ősz az idős kort, a halál előtti állapotot és a múló időt hívatott jelképezni. A közönségtalálkozón a koncepcióért és koreográfiáért felelős Toula Limnaiostól megtudjuk, hogy az előadás címe is ezen gondolattal azonos: repül az idő. Ha a produkciót ennek függvényében szemléljük, a főként egységként működő, helyenként pedig egyéni mozgást indukáló, mégis szépen lekerekített tánc minden rezdülése összekapcsolódik.
Az előadás fókuszpontjait egyén és tömeg, identitás és elnyomás, valamint szabad önmegvalósítás és irányítottság ütköztetései adják. A produkció címe is mutatja, hogy az idő folytonosan, megállíthatatlanul halad előre, a kérdés csak az, hogy mit kezdünk a számunkra rendelkezésre álló idővel. A táncosok energiaszintje, pontos, kifejező mozdulataik és a belőlük inspirációt nyerő, testük mozgását érzékletesebbé festő, jól komponált zene szimbiózisa páratlan egységet alkot, és bizonyosan hatást gyakorol a nézőre. Kifejezetten érzékletes, sokkoló etap, amikor az előadók egy játékbaba mozdulatait ismétlik, aki a hánykódások után végül a falevelek között heverve végzi.
A konyha hisztis hercege – Off program
Előadó / koncepció: Bram Gaafland (NL)
A keddi nap egy igazán látványos off programot is tartogatott a látogatók számára, amelynek keretein belül a holland Bram Gaafland szórakoztatta a közönséget a világon egyedüli fizikai performanszával. A félórás show a színházi előadás, a cirkuszi mutatványok és egy zene koncert bravúros egyvelege. Mindennek az alapja egy speciálisan összeszerelt konyhapult, amely egyszerre szintetizátor és dobfelszerelés is. Főzés, zenélés, zsonglőrködés és mulattatás egyszerre történik, ami a művész részéről kifejezetten sok koncentrációt igényel.
Az egész performanszot talán úgy tudnám leginkább körülírni, mintha Ace Ventura egy konyhában randalírozó rocksztárt alakítana, akinek minden vágya némi palacsinta. Ugyanis az előadás végterméke egyetlen árva kis palacsinta, amit viszontagságos elkészülése után egy néző fogyaszt el.
A mesefigurás frizurájú, burleszk humort csattogtató „herceg” fellépése zseniális. Az első pillanattól szerepben van, és egy csintalan arckifejezése megnevetteti a közönséget. Egyértelmű, hogy nem ismeretlen ezen a vidéken, hiszen gyerekek és felnőttek együttesen skandálják a „kötelező sorokat”. Tudják, mikor mi következik, és amíg Ventura saját játszóterén kotyvaszt, ők jót derülnek mókázásain.
A harmadik nap előadásai – szándékosan, vagy sem – a sors és idő, valamint az élettel együtt kapott lehetőségek kihasználásának kérdésköreit járták körbe. Úgy vélem, a válaszokat nézőnek, alkotónak egyaránt önmagában kell megtalálnia, de a színház remek terep a kérdések feltételére.
Mondjuk ki! – Beszámoló a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról
