Egy páholyban Juronicsékkal – Gálaest a Tánc Világnapja tiszteletére

Minden évben április 29-én, a Tánc Világnapján a laikus táncrajongóknak is lehetőségük nyílik arra, hogy a szakma legnagyobbjaival egy nézőtéren ülve csodálhassák meg az elmúlt egy év nagyra becsült tánctermését. 1983 óta ünnepeljük ezen a napon a táncot szerte a világon, Jean-Georges Noverre, a klasszikus balett óriásának születésnapja után. A Nemzeti Táncszínház és a Magyar Táncművészek Szövetsége által a tánc világnapjára rendezett nagyszabású gálaestnek 2018-ban a Müpa adott otthont, ezúttal Földi Béla rendezésében.

A válogatott produkciók mellett ezen az estén a Magyar Táncművészek Szövetségének szakmai díjai is átadásra kerültek. Ezeket az elismeréseket sem akárkik adták át: többek között Orosz Adél Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, a Magyar Állami Operaház Mesterművésze, és még megannyi elismerés kitüntetettje. Idén ünnepelte 80. születésnapját, de a táncos múlt nem hazudtolja meg önmagát: kiállása a mai napig irigylésre méltó.

Az Életműdíjak és a Táncművészetért díjak átadására Novák Ferenc „Tatát” kérték föl, aki mind a nézők, mind a díjazottak körében meleg fogadtatásnak örvendett (Kaszás Ildikóval és Takács Andrással például összeölelkezett, ami kívülről is nagyon lélekmelengető jelenet volt). Képzeljük csak el a Müpa nagy és elegáns épületét úgy, mint egy otthont, amelyben az ezen az estén jelenlévő szakmabeliek úgy viselkedtek egymással (bármilyen közhelyesen hangzik is), mint egy nagy család.

A gálaest fontosságát az is jól tükrözi, hogy a szakma leghíresebb koreográfusai valamilyen formában megjelentek: Juronics Tamás és Pataki András, a Szegedi Kortárs Balett megalapítói például a nézőtérről követték végig a műsort; ahogyan a már említett Földi Béla is, aki a Budapest Táncszínház Száz év magány című, a gálaesten is bemutatott darab koreográfusa; Bozsik Yvette pedig mint „Az évad legjobb alkotója” volt jelen az est folyamán. A gálaest igyekezett olyan sokszínű palettát felmutatni, amennyire sokszínű maga a táncvilág. Néptánc, klasszikus balett, modern tánc, sőt még egy „nagyon modern” tánc (értem ezalatt Frenák Pál alkotását) is helyet kapott a repertoárban. Ezek közül azokat emelném ki, amelyek engem a leginkább megérintettek.

Amint az egyik darab elején a spanyolos gitárszó felcsendült, máris éreztem, hogy ebből nagy baj nem lehet. A már önmagában is kifejező zenére egy férfi és egy nő egymáshoz intézett mozdulatai illeszkedtek tökéletesen: egy férfi és egy nő kergetőzése, veszekedése, párbeszéde, szerelme, öröme és bánata, azaz a közös életük (közös táncuk) öltött testet a színpadon. Az egymás iránti érzések minden formája megjelent, de ami engem leginkább meglepett, hogy a humor sem hiányzott a darabból: olyan kedves, finom humor, ami rajtam kívül több nézőtársamból is mosolyt, halk nevetést váltott ki. Ilyen jelenet volt az is, amikor a nő és a férfi futottak egymás mellett, majd a nő elesett, így a férfi egy darabig egyedül loholt tovább (kissé szerencsétlenül, kissé elveszetten ugyan, és közben bambán mosolyogva), majd mikor észrevette, hogy a nő már nem fut vele, felsegítette, mire egy kicsit mindketten zavarba jöttek, ám újra becsatlakozva egymáshoz, elégedetten futottak tovább– ismét együtt. Ez a zavarba jövés, a kis tétovázás, bizonytalanság a másikban és magunkban, a veszekedés és a szeretet, mind-mind a finom mozdulatok közvetítésével bontakoztak ki.

A Budapest Táncszínház Száz év magány című előadása Földi Béla koreografálásában tehát valami igazán szívmelengetőt tett a színpadra. Azt a nyugodt, kellemes és kedves hangulatot teremti meg, amelyet nagyon ritkán élünk át, de akkor rájövünk, hogy mennyire hiányoltuk.

Az ezt megelőző darabot már korántsem tudnám lélekmelengetőnek nevezni; a Frenák Pál Társulat végtelenül meghökkentő, Lutte című produkciójáról már sokan rebesgették a szakmán belül, hogy ez valami nagyon érdekes, valami nagyon nem mindennapi. De hogy igazán milyen is, az egy jó kérdés. Talán a sokkoló lenne a legmegfelelőbb szó rá. A társulat tagjai nem szégyenlősködtek egy pillanatig sem: a földön csúszva-mászva, négykézláb, sőt a levegőből lefelé lógva keveredtek különféle elképzelhetetlen pózokba, mindezt minimális mennyiségű textilben és fekete szájkosárban. A nyomasztó hangulatról gondoskodott a koreográfia, az öltözék, a zene, és a folyamatosan föl-le mozgó gumikötél, amely végén egy táncos mozgolódott (plusz stresszfaktorként a leesésétől is félhettünk). Az egyébként is (számomra legalábbis) nehezen értelmezhető produkciót egy ezüst csodaszarvasnak öltözött alak betipegése koronázta meg, aki aztán beállt a színpad közepére, és néhányszor lassan megfordult.

A zárlatban a számomra talán legemlékezetesebb darab kapott helyet: a Skarlát betű a Győri Balett tolmácsolásában. A társulatnak azért is volt kiemelt szerepe, mert vezetője, Velekei László az est folyamán elnyerte „Az évad legjobb alkotója” díjat.  Ezt a táncrészletet vártam leginkább, mivel az egyik kedvenc zeneszerzőm, Abel Korzienowski, valamint Max Richter szerzeményeire készült a koreográfia.

Égzengés hangja csendült föl, még mielőtt a színpadot elfoglalókat megpillanthattuk volna, a borús hang megadta az alaphangulatot. Pár másodpercnyi csönd után lassan elkezdett kiviláglani a színpad: sötét, korhű ruhák, szomorú arcok uralták a teret, amíg mozdulatlanság honolt benne. Aztán a koreográfia is bekapcsolódott az összképbe. Elsöprő lendület és elképesztő összhang.  Borús zene, borús emberek. A lesújtó hangulat olyan erősen uralta az egész előadást, hogy a teljes nézőtérre feszültség telepedett. A szem véletlenül sem tudott volna másfelé kalandozni, csakis arra szegeződött feszült figyelemmel, ami a színpadon történt. Erőteljes és szenvedéssel-szenvedéllyel teli mozdulatok uralták a táncosok testét. Semmi nem utalt arra, hogy létezik külvilág azon kívül, amit ők a színpadon átélnek, vagy arra, hogy ne az volna a valóság.

Ez az este nem csupán főhajtás a táncművészet előtt, hanem csokorba szedése az elmúlt egy év táncvilágban történt újdonságainak: azok elismerése, akik évtizedek óta a táncnak szentelik életüket, és azoknak, akik az elkövetkezendő évtizedeiket fogják annak szentelni; „nyílt nap” a kissé kívülállók, a laikus táncszeretők számára; összetalálkozása a „Nagy Öregeknek”, ugrálás történetek, hangulatok, műfajok között és összességében: a felismerése annak, hogy a tánc csodálatos és elengedhetetlen része az életünknek.

Kiemelt kép: gyoribalett.hu