Újabb premier az újonnan megnyílt Nemzeti Táncszínházban a Budapest Táncszínház előadásában. Zachár Lóránd koreográfiájában került színpadra a Léthatár című táncelőadás, amelynek zeneszerzője Kovács Benjámin. A darabot Bulgakov és Chagall munkássága ihlette. Az alkotófolyamatról, a koreográfus és a zeneszerző közös munkájáról, valamint az előadás főbb motívumairól beszélgettünk a két művésszel.
Miért éppen a Léthatár című darab került megrendezésre? Mi a történet vezérfonala?
Zachár Lóránd: Most már, az ötvenhez közeledve, úgy éreztem, nehezebben újulok meg, nem könnyű új utat és izgalmas témát találnom. Szerencsére már sokadjára olvastam újra Bulgakov A Mester és Margaritáját, és feltűnt, hogy teljesen mást jelent a regény ma, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Felfigyeltem arra, hogy ma inkább a mélabús, szomorkás részletekre figyeltem főként, míg régebben inkább a történet bohókás, vicces, és persze groteszk elemei kötöttek le. És megértettem, hogy az élet ilyen: azok a részletek fognak uralkodni rajtad, amelyekre odafigyelsz. A Léthatár saját fizikai, szellemi és érzelmi határainkat feszegeti, és a születésünktől a halálunkig aktuális. Nem lehet véletlen, hogy negyvennyolc éves voltam, amikor a mű újra a kezembe került. Éppen ennyi volt Bulgakov is, amikor hosszas betegségében elhunyt. Neki nem volt lehetősége, hogy végleges formát adjon a műnek. A regénnyel kapcsolatos javításokat is már vakon diktálta feleségének. Az én vízióm a színpadon a regényből esetlegesen kimaradt dolgokat fogja közölni. Azokat a gondolatokat, amelyek talán Bulgakovban is megszülettek, de „léthatára” már nem engedte, hogy ebben a világban materializálódjanak.
Bulgakov és Chagall nevét olvasva a plakáton, akarva-akaratlanul is az orosz hangzásvilág juthat az eszünkbe. Mennyire lesz uralkodó az említett világ?
Kovács Benjámin: A hangszerelésben sokkal inkább arra a kulcsszóra figyeltem, amelyre Zachár Lóránd figyelmeztetett a próbafolyamat alatt: „abszurd”. Próbáltam egy olyan hangzásvilágot megteremteni, amely egyszerre érinti a mennyet és a poklot. Ami az időt illeti: a jelenben vagyunk, tehát nem nyúltam vissza a bulgakovi időkbe. Abszolút a kortársból indultam ki, és igyekeztem modern maradni az abszurd hangburokban még akkor is, amikor chansont kellett írnom a darabba.
Hogyan tudnád elkülöníteni azt a két munkafolyamatot, amelyekben egyrészt koreográfus és rendező vagy, de adott esetben felcserélődnek a szerepek?
Z. L. Jóval könnyebb feladat, ha az adott darabban a koreográfusi munka csak a mozgásanyagra korlátozódik, hiszen akkor nem kell a dramaturgiával és a rendezéssel törődni. Elég csak apró részleteiben ismerni azt a néhány percet, amiről az éppen aktuális jelenet szól, és arra „passzintani” a táncokat. Ha viszont a rendezés is a koreográfus feladata, akkor az egy jóval összetettebb folyamatban nyilvánul meg, hiszen a gondolatiság nem állhat meg egyetlen jelenet végén.
Nem először írsz zenét a Budapest Táncszínháznak. Milyen jellegű kihívást jelentett a Léthatár megkomponálása?
K. B.: Nem mondom, hogy gyerekjáték volt, hiszen a kihívás jelen esetben nem az volt, hogy megfeleljek magamnak, a darabnak, a koreográfusnak és az igazgatónak… sokkal inkább egy gondolatnak, egy érzésnek, és magának a fejlett táncnyelvnek akartam megfelelni. Zachár Lóri táncnyelve a bizarr és a komplexen modern között mozog, nagyon át kellett állnom az ő gondolkodásmódjára is. Még nem írtam zenét „koreográfusra”, a kettőnk munkája pedig – Bulgakovhoz visszakanyarodva – A Mester és Margaritára emlékeztetett. Nekem Lóri volt az ihlet.
Azt mondod, Lóri volt az ihlet. Ezt hogyan kell elképzelni a gyakorlatban?
K. B.: Hívószavakkal, kulcsszavakkal látott el, mint például az abszurd, őrület, bolondok háza, álom, és hasonlók. Voltak számomra nagyon bizarr kérései is, amelyeket először meg kellett értenem, hogy később az elképzelése megvalósulhasson. Lóri ihletettsége, a bulgakovi mű és Chagall munkássága, ami nekem nyilván mást jelent, mint neki. Ez tehát az ő személyes darabja, amelyhez nekem igazodnom kellett.
Ismét Földi Béla társulatával, a Budapest Táncszínházzal dolgozol. Van ennek különleges jelentősége számodra?
K. B. Bár független vagyok, bizonyos emberek és munkák felé elkötelezett is. Földi Béla számomra az a szaktekintély, akinek valószínűleg soha nem fogok nemet mondani. Mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha ők megkeresnek. Ráadásul az első kortárs táncszínházi élményem is Földi Bélához és a Budapest Táncszínházhoz kötődik, általuk ismerhettem meg ezt a világot. Mind érzelmileg, mind pedig szakmailag kötődöm hozzájuk. Jó érzés az is, hogy itt nem csupán a pénzről szól a dolog, ami azért elég nagy szó! Zachár Lóránd nemzetközileg is elismert koreográfus, táncművész, nekem pedig, mint fiatal zeneszerzőnek, kötelességem az ilyen munkák felé ácsingózni.
Milyen korosztálynak ajánlod a Léthatárt?
Z. H. A Léthatár nincsen korhoz kötve, természetesen mindenkit szeretettel várunk, de azért inkább felnőtteknek javasolt.
Kiemelt kép: Nemzeti Táncszínház
