Pedofília, ügynökkérdés, Kádár-korszak, árulás, Aczél Gyuri bácsi és a művészsors – fájdalmas témák, amelyeket Pintér Béla elsöprő erővel visz színre a Trafóban.
Pintér Bélát azóta a legnagyobb élő rendezőnek és drámaírónak tartom, amióta végigborzonghattam Szutyok című darabját még gimnazista koromban. Pintér a Titkaink című darabban rá jellemzően sebészi pontossággal tenyerel bele az ország fájó, lüktető, kibeszéletlen vagy épphogy mellébeszélt témáiba: a meddőség és az örökbefogadás problematikája; a vidéki Magyarország bigott képmutatása és előítéletessége – és a cigányság, zsidóság sokszor ezen sztereotípiákat alátámasztó viselkedése.
Katartikus élmény volt: végre egy művész egy olyan látásmóddal, amely nem egyfajta lövészárokból szórja átkait, hanem a különféle szekták kereszttüzében állva konokul és kendőzetlenül tárja fel az igazságot. Végtére is ez lenne a színház feladata: görbe tükröt tartani, amelyben szemtől szemben találkozunk saját démonainkkal és titkainkkal. Egy tükröt, amely elől nem fordíthatjuk el a fejünk.
A titkok pedig – a darab címéből prognosztizálhatóan – itt is nagy szerepet játszanak. A darab főszereplője, Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) ugyanis sötét titkot hordoz magában: képtelen leküzdeni a testében tomboló nemi vágyat nevelt lánya, a kisiskolás Timike (Enyedi Éva) iránt.
Titkát hosszas faggatás után egyedül legjobb barátja édesanyjának, Szádeczky Elvirának képes bevallani. Azonban a diktatúra működik: beszélgetésüket lehallgatja az állambiztonság. Nem kell hát sokat várni, hogy István hamar Aczél… vagyis Pánczél elvtárs irodájában találja magát, ahol meg is kapja opcióit „a valóság józan fanatikusától”: vagy jelentéseket készít barátjáról, a táncház-mozgalom vezető alakjáról, Tatár Imréről, vagy börtönbe kerül pedofíliáért. Így indul István kálváriája – és a néző közel két órás hullámvasútja.
Ahogy már fent említettem, Pintérben az az igazán nagyszerű, hogy elfogulatlanul, objektíve a maga valójában képes bemutatni a különböző, legtöbb esetben kényes kérdéseket. Ha a darab hollywoodi verzióját látnánk, valahogy úgy nézne ki, hogy megjelenne egy teljesen ártatlan kislány, akit egy pszichopata vadállat arcán kéjes vigyorral véresre erőszakol. Ehelyett itt kezdésként maga a pedofíliában szenvedő deviáns kapja a főszerepet – kvázi ő a darab „főhőse”. Nem hiába használtam a „szenvedő” kifejezést, ugyanis itt tényleg egy emberi sorstragédiát látunk. Egy olyan embert, aki tisztában van a saját szexualitásának aberáltságával, természetellenességével – mégsem képes változtatni saját ösztönein. Végső soron az emberi lélek tehetetlenségének tragikumát látjuk, a test és az ösztönök kontrollálhatatlanságának ősproblematikáját.
Ugyanezzel a teljességigénnyel találkozunk a darab másik fő témája, az ügynökkérdés taglalása közben is. Az ügynököket, besúgókat hajlamosak vagyunk kígyónyelvű, sötétben leskelődő, velejéig gonosz férgeknek képzelni. Pintér pontosan ezt a naiv sztereotípiát próbálja lerombolni: az ügynökök nem feltétlen politikai hazardőrök, hanem sokszor maguk is áldozatok – ahogy azt látjuk István esetében is.
A tragikum mellett azonban – olyan Pintér Bélásan – ott van a komikum is. Bár Pintér esetében talán adekvátabb humorról, azon belül is kifejezetten intelligens abszurd humorról beszélni. Az abszurdum ott rejlik a bunkó pincérben, a pörköltet hazakobzó ÁVH-sban vagy a „sanyibazdmegfogdmármegapogácsámatozós” kultúrpolitikusban. Végső soron ott rejlik magában az életünkben.
