Kali Ágnes és Botond Nagy drámája megpróbálja feje tetejére állítani a magyar irodalom kultikussá vált regényét, Szerb Antal Utas és Holdvilágát. A 20. század mára klasszikussá vált pszichoanalitikus kultuszműve egyaránt szól a bolyongásról, nosztalgiáról, az élet értelmének kereséséről és a beilleszkedésről. Meg lehet-e azonban változtatni és át lehet-e írni mindazt, ami alapigazsága az emberi létnek, vagy semmiként kezelni azt, ami bele lett kódolva egy-egy szereplőbe?
A nézőtérre érkezve a publikum léptei óvatosabbá válnak, bizonyára nem szeretnék megzavarni a színpad elején ülő nőt. Az Irina Moscu jelmezterve alapján készült, 30-as évek divatját hűen visszaadó öltözet egyértelműen jelzi, hogy a főszereplő, Mihály felesége, Erzsi (Pethő Anikó), a polgári élet tökéletes megtestesítőjeként várakozik a színpadon. Erzsi – a darab megkezdése előtti – jelenléte érezteti, szerepe kardinális jellegű lesz, de a nézők itt még nem sejthetik, hogy valójában a darab gerincét képezi majd a nő. Vagy legalábbis megpróbálja.
A gyújtópontot Szepetneki János (Váta Lóránd) feltűnése adja meg. A régi barát a páholy magasságából szól le a főszereplőkhöz, jelezvén, hogy ő egy időtől és tértől független szereplője a darabnak, aki akár isteni rendezőjévé is képes válni a történéseknek. Váta Lóránd rafinált Szepetnekije orvosi precizitással ölti egybe a színdarab különböző részeit. A Shakespeare Puckjához hasonló szerepkörű Szepetneki első megszólalása olyan, mintha egy felsőbb hatalom hangja szólna le a főszereplőhöz, és indítaná el őt az önmegvalósítás keserves útjára. Így indul el Mihály (Bodolai Balázs), és kezd bele rögtön a fiatalkori élményeinek elmesélésébe. Emlékei felelevenítésével megpróbálja beinvitálni Erzsit az Ulpius-házba, a fiatalkorát meghatározó események helyszínére. Barátainak háza Mihály számára egy különálló világot jelentett, ami egyaránt volt a kín és gyógyír színhelye. A ház légkörének és az ott uralkodó dinamikának megértetésére tett törekvése azonban sikertelennek bizonyul: az Ulpius-testvérpárral, Évával és Tamással közösen megélt pillanatok artikulálhatatlanok.
Mihály odüsszeuszi bolyongását régi szerelme, Ulpius Éva (Tőtszegi Zsuzsa) megjelenése és a vele való találkozás indítja el. Az utas nemcsak önmaga feltárására szánja el magát, hanem az önmagában élő Tamást is, egykori legjobb barátját és ideálját is megpróbálja felkutatni. Egy eszes rendezői lépésnek köszönhetően Éva kétnemű szereplőként jelenik meg. Férfias öltözéke sugallja, hogy Tamás jegyeit is magában hordja, noha ez az androgün jelleg nem működik a legjobban. Míg Tamás valamikor az örvényből kisegítő és megmentő szerepet jelentette Mihály számára, addig Éva mindig is femme fatale-ként, azaz a végzet úrnőjeként volt jelen a kapcsolatukban már gyermekkoruktól kezdve. Ebből is látszik, hogy a szerző részéről nem véletlen a névválasztás sem, amire igen szép magyarázatot is kapunk a darabban explicit módon, amikor Éva, a bibliai jellemvonásait megtestesítve kínálja méreggel Mihályt.
A darab kezdetén finom érzékletességgel jelenik meg, hogy Mihály nosztalgiájának forrása nem más, mint a benne élő Tamás és Éva szüntelen keresése. Mihály később más szereplőket is megpróbál beépíteni önmagába, de mégsem sikerül egész emberré válnia. Bárki lehetne, mégsem lesz senki. Már a darab nyitó jelenetében is említést tesz a gyermekkori színdarabokban nyújtott – és általa kifogástalanul eljátszott – áldozat szerepről. A nézők később rá is jöhetnek, hogy Mihály az emlékek feltépésével egyenesen determinálta magát erre az útra. A rendezés pedig szépen lassan ki is domborítja ezt: Mihály valóban egy eredendően elesett karakter, aki maga a kimondója és megteremtője is saját elesettségének.
A következő jelentős változás a teljes színpadi tér megnyitása, ahol Rancz András led- és videódizájnja alapján készült különleges és eddig még nem látott új elemek alkotják a díszletet. Labirintusszerű, zárka jellegű ketrec világosodik meg, amely ledcsíkokból áll össze. A modern regény története szempillantás alatt válik ezáltal egy posztmodern színdarabbá, ahol az audiovizualitás mindent ural. A szereplők néha eltorzított, visszhangszerű hangon szólalnak meg.
Lassan-lassan világossá válik, hogy Kali Ágnesék Utas és holdvilág előadásának sikerült a színház fogalmát rendkívül kiszélesíteni. Az élménytársadalom embere a szuggesztív fényhatások alkotta labirintusból könnyedén megsejtheti, hogy Mihály egy olyan útvesztőbe került, amelyben nem várja majd őt Ariadné fonala. Egyre jobban belesodródik az önmagában történő kalandozás útvesztőibe, és így szépen lassan saját nosztalgiájának áldozatává válik.
A darab erőssége is ebben a posztmodern jellegben keresendő. A játék élővé válik a nézők számára pont ezáltal, hogy az egyetemes emberi tapasztalatként jelenlévő nosztalgiát most külső szemmel kísérheti végig a néző, és így tulajdonképpen egy tükröt is kap, hogy felismerhesse a saját életében jelenlévő börtönöket. Bámulatosan érzékelteti a darab, hogy a Szerb kultuszregényében megjelenő múlt és jelen elszakíthatatlan kapcsolata milyen súlyos áldozatokat követelhet.
Az összes többi helyszín otthona is a ledlabirintus, ami egy különböző perspektívából akár buktatója is lehet a darab élvezhetőségének. Hiába jelenik meg Dr. Ellesey (Dimény Áron) által a kórház, vagy a vad Perzsának (Kiss Tamás) köszönhetően a szórakozóhely, mind-mind kényszeresen beleragadnak a ledek alkotta egyhangúságba. A legrosszabb mindebben pedig az, hogy így eltörpülnek a regénybeli kultikus helyszínek is. A darabban nincs már igazi Róma és nincs már igazi Gubbio.
Viola Gábor alakításában Pataki Zoltán a Sorrentino-filmek lassúságával érkezik meg a játéktérre. Bár külső megjelenése rejteget néhány apró hibát, már az első feltűnésekor az az érzésem volt, hogy az utolsó nagy couture mesterek egyike, Karl Lagerfeld volt a jelmeztervező ötleteinek forrásra. Copfba kötött haj, napszemüveg, virág a gomblyukban, csupán a tab gallér jelenlétéről nem tudunk megbizonyosodni, mert sál rejti el Pataki nyakát.
Mint minden történetben, a főhősök útját itt is fejlődési szakaszok mentén tudjuk igazán elemezni. Kérdés, hogy a darab végére melyikük miben változott. Erzsi monológjaiból jól kivehető, hogy a darab végére érett nőként áll ott, és már ő a saját történetének irányítója. Kalandjai által kinyílik, és józanabbul gondolkodva amellett dönt, hogy visszamegy Zoltánhoz. A rendezői kísérlet tehát, hogy arányba hozzák az ő útját a Mihályéval, részben igen szépen sikerült. Ha csak Erzsi karakterét nézzük, akkor valóban azt látjuk, hogy jóval hangsúlyosabb a szerepe, mint a regényben.
Mihály egyhelyben toporgása viszont nemhogy meghagyta volna saját jelentőségét azon a szinten, amin addig helyezkedett el, hanem növelte azt. Áldozatiságának folyamatos bizonyítása által jóval hangsúlyosabbá vált az ő sorsa is. Az mű tehát továbbra is Bodolai Balázs jól megformált Mihályán keresztül üzen. A darabban hiába kéri Mihály Pater Severinus, régi barátja, Ervin (Szűcs Ervin) segítségét, és hiába jelenik meg Vannina, a jósnő (Albert Csilla), mint kulcs az egész problémára, Mihály nem tudja meglépni azt a bizonyos sorsdöntő lépést. Pater Severinus meg is fogalmazza, hogy Mihály az emlékei nélkül semmi lenne.
A Vanninával történő beszélgetés után pedig Mihályban az tudatosul, hogy neki továbbra is a szenvedés útján kell járnia. Vaninna – bár akaratlanul teszi – megerősíti és legitimizálja Mihály áldozati szerepét. Minden jel arra mutat, hogy ebben a darabban Mihálynak vállalnia kell, hogy ő mutatja meg, milyen egy menthetetlen élet. A darabból Waldheim Rudolf regénybeli hangsúlyos szerepe is hiányzik, aki az eredeti szövegben szintén egy megoldási lehetőséggel gazdagította a főhőst. Mintha ez a döntés is, most már végérvényesen is azt üzenné, hogy ez a dráma, az áldozatiság drámája.
A darab zárójelenete rettentően tragikomikus. Nem elég, hogy Mihályt hazaviszi az apja (Bács Miklós); hogy a kalandozása és vágya beteljesülése megszakad, de az, hogy a zárójelentben Mihály maga olvassa fel a kezében tartott regényből saját hazatérését, csak megpecsételi mindazt, amit végig akarva-akaratlanul bizonygatott. Azt, hogy meg van írva, hogy neki áldozatnak kell lennie. Mihályt nézve tehát egyáltalán nem beszélhetünk fejlődési drámáról. Miközben a színdarab végére szépen megrajzolódik Erzsi és még Pataki fejlődési íve is, addig Mihály csak egy egyhelyben toporgó vesztes marad. Nem a darab alkotóinak hibája, hogy nem sikerült teljes mértékben az elhatározásuk. Mihály karaktere egyszerűen egy olyan életpéldát testesít meg, amit lehetetlen elnyomni. Bele van kódolva a központiság.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház Utas és holdvilágában Mihály indirekt módon még hangsúlyosabbá válik, mint a regényben. Pontosan azáltal, hogy néhány másik karakter szándékosan lett hangsúlyosabbá téve. Az ő fejlődésük által iszonyatos kontraszt jelenik meg Mihály regressziójához viszonyítva.
A 21. század emberére jellemző, hogy hajlamos saját elesettségét hirdetni. Ha a világjárvány utáni időkben megpróbálunk mi is „hazatérni”, vajon megismétlődhet Mihály áldozatiságának példája általunk is, és nem leszünk képesek már soha teljes életet élni? Nem tudhatjuk, de azt igen, hogy ha az ember él, akkor még mindig megtalálhatja legsajátabb halálát.
Kiemelt kép: Utas és holdvilág – Kolozsvári Állami Magyar Színház (huntheater.ro)
