„Amid van, azod van” – A gömbfejűek és a csúcsfejűek a Nemzeti Színházban

Molnár Flóra 2018. Sze. 17. 0 2

„Amid van, azod van”- ordítja énekhang nélkül Callas, a földműves. Elfelszínesedett, érték nélküli világba kalauzol el minket Zsótér Sándor, amelynek fikciós volta tény, ám ihletettsége gyanúsan reális.

Kényelmetlenség: talán valami hasonló érzete támadhat a befogadónak  A gömbfejűek és a csúcsfejűek című előadás első perceiben. Zavart vált ki ugyanis a hirtelen, fekete-fehérből színesbe átváltott kép, a stilizált díszletelemek, később a színészek szerepváltása. A szöveg sűrű, a cselekmény gyorsan és több szálon fut, a színészi játék legtöbbször természetellenes, a nem szükségszerűen odaillő zenei elemekről nem is beszélve. Természetesen az elidegenítő effektusok egy Brecht-dráma tartozékai, a nézőnek pedig nem feltétlenül kell hátradőlnie székében, hogy élvezzen egy előadást, ebben az esetben nem is lehetett.

Forrás: https://nemzetiszinhaz.hu

Rögtön, még az előadás kezdete előtt feltűnt egy erős szimbólumértékkel bíró kellék. A szegénységet, halált, nyomorúságot kulturálisan többszörösen képviselő lócsontváz teljességgel betöltötte funkcióját: az ország nehéz gazdasági helyzetét felvázoló államtanácsos ugyanis rajta „lovagolva” kezd mondanivalójába. Érdekes volt felfedezni azonban, hogy a lócsontváz nem csak egyszerű szobor; leginkább egy hintaló funkcióját töltötte be szánkószerű talpaival. És úgy egészében – a díszletben volt valami gyermeteg, valami ami még az elidegenítés hidegségétől is önreflexívebbnek bizonyult számomra. Az egyszerű formák, a pasztell-árnyalatok, a festett, óvodai játszószobámra emlékeztető díszletelemek, mind-mind egy játszóház képére engedtek asszociálni. A színészek, legfőképp Kristán Attila játéka, aki átható gyermekséggel játszotta a butuska, könnyen befolyásolható földbérlőt, szintén gyermekkori emlékeket idézett fel. Mintha nem is színpad, hanem játszótér lenne a nézők előtt, jelképezve a „komolytalanságot”, mintha minden törvény, világi hóbort csak aktuális gyermeki játék lenne, képzelet-szülemény.

Ha már színészekről és karakterekről esett szó, érdemes végigmenni a karakterlistán és motivációikon, amelyek feltűnően egyszerűek, legtöbbször anyagi természetűek, ebből fakadóan a szereplők jellemében a gyermekség kicsinyes oldala domborodik ki. Az Udvaros Dorottya által remekül megformált alkirály és zárdafőnöknő karaktere igen-igen hasonló: mindkettőjüket a saját boldogulása és neve érdekli, cinizmussal és számítással tárgyalnak, céljaikat bármi áron elérik. Söptei Andrea Isabellája szorongásában emberi, ám természetesen őt is leginkább csak saját üdvössége motiválja. A Farkas Dénes által alakított Guzman bérlőúr rendkívül kétarcú figura. Áldozatpozíciójában is ellenszenves lehet, hiszen még közel a halálhoz sem képes felelősséget vállalni tetteiért, ráadásul Callasszal, akivel tulajdonképpen az életért licitálnak, még az utolsó pillanatban is képesek az áron vitázni. Itt, kissé megmosolyogtatóan, egy karakteren belül kerül szembe két önös érdek: a gazdagság és az élet utáni vágy.

Forrás: https://nemzetiszinhaz.hu

Az egyik legérdekesebb figura számomra Angelo Iberin, aki, bár egyértelműen diktátor pozícióban van, talán a legpozitívabb szereplő lehet, ő ugyanis az egyetlen olyan karakter, aki (látszólag, de az elején biztosan) tettének helyességében való meggyőződéssel cselekszik, hisz elveiben és nem sok sikerrel ugyan, de törekszik a jóra. Az őt alakító Herczegh Péter játéka rendkívül élvezhető, mozdulatai, beszédmodora leginkább Mussolinire emlékeztettek, ám természetesen túlzott, parodisztikus elemekkel gazdagítva, amelyek remekül passzoltak az előadás abszurditásához. Nagyon izgalmas volt Trokán Nóra is Nana bőrében. A lusta, más munka elől prostitúcióba menekülő lány cinizmussal tűri sorsát, tragédiája azonban érzékelhető, emiatt egy mélységében szomorú történet tárul a közönség elé. Mátyássy Bencét, azt gondolom, láthattuk már izgalmasabban megformált szerepekben is, egy-két helyen, bevallom, nem értettem a hangsúlyozást, a túlzott semlegességet. Ezen kívül fontosnak tartom megemlíteni Katona Kinga és Mészáros Martin hatásos és szórakoztató játékát, melyek színesítették az előadást.

Hogy Brecht politizál, nem kérdés. A darabban meghurcolt csihek elleni propaganda emlékeztethet bennünket több, múltszázadi, vagy akár közelmúltbeli gyűlöletkampányra, erre az, esetlegesen „archív felvételnek” is felfogható, fekete-fehér jelenetek is rásegítenek. A világítás apró, ám annál fontosabb technikai elem. Érdekes, sokat sejtető mondatok is elhangzanak, köztük a kilenc tizenegyes, vagy az új, déli ellenségről szóló utalások. Mindenek előtt azonban az eredeti dráma és Zsótér Sándor rendezése is örökké aktuális kérdéseket tesz föl az emberről, bemutatva természetének egy nagyon jellegzetes oldalát (erre vonatkozóan kedvenc szálam és jelenetem a ló ellopása, mely groteszk savanyúsággal mutatja be egy ló „értékét”), a társadalomról, bemutatva többek közt a tömeg megvezethető mivoltát. A történetvezetés viszonylag érthető, bár, talán a szöveg meghúzása miatt nagyon kell fülelni és figyelni a nézőnek, hogy követni tudja a történéseket. Könnyű elveszni, főként, ha az ember nem gyakorlott színházba járó. Feltételezhető azonban, hogy aki esti programnak egy Brecht-darabot választ, tudja, vagy sejti, mire vállalkozik.

Kiemelt kép: https://nemzetiszinhaz.hu

Tags: A gömbfejűek és a csúcsfejűek, Bertolt Brecht, Budapest, Farkas Dénes, Herczegh Péter, Kristán Attila, Mátyássy Bence, Nemzeti Színház, Söptei Andrea, Színház, Trokán Nóra, Udvaros Dorottya, Zsótér Sándor Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts