Az igazat megvallva, némi fenntartással ültem be az előadásra, egyik legkellemetlenebb színházi élményem ugyanis egy nem túl ízléses A nők iskolája volt. Miután egy időre megundorodtam Moliére komédiájától, két év elteltével úgy döntöttem, adok a darabnak még egy esélyt, hátha a Katona József Színháznak majd sikerül rácáfolnia keserű meggyőződéseimre.
Már az előadás megkezdése előtt pozitív inger ért a díszlettel kapcsolatban. Letisztult, egyszerű színpadkép tárul a közönség elé. A nagyjából a színpad közepén húzódó fal, a kezdeti félelmek ellenére nem takart, illetve akkor nem, amikor nem kellett. Az előadás alatt nagyon megfogott a díszlet kreatív használata, a jelenetek közti váltásokban játszott szerepe, a stílusos térváltás, a tér kompozíciója. A leginkább a térváltásokhoz kötődő zenei elemek jól illeszkedtek az előadás hangulatához, a komédia humorához. Ascher Tamás sterilségében groteszk világba kalauzolja a befogadót, ahol az egyén frusztrációi a falak hidegségében, a pincér némaságában éppúgy lappang, mint magában a karakterben.
A Máté Gábor által alakított Arnolphe fokozatosan válik hímsoviniszta elnyomóból szánalmas, félelmeitől emberi és gyávasága miatt szánni való figurává. Rujder Vivien Ágnese is hasonló finomsággal formálódik a néző szeme láttára, az ő esetében leginkább az öntudatra ébredés, vagy éppen a felnőtté válás folyamatáról van szó. A darab komolyabb, mélyebb értelme, ami nyilvánvalóan a felszarvazástól rettegő Arnolphe tetteiben érhető nyomon leginkább, finoman, a főszereplőt nem sajnáltatva kerül kifejezésre. Az utolsó jelenet (itt leginkább az utolsó mozzanatokra gondolok), mind dramaturgiailag, mind képileg értve gyönyörűen komponált.
Az előadás azonban, talán csak az én ízlésemnek, de túl könnyed volt a történet tragikumához képest. Természetesen nem gondolom azt, hogy a depresszív ráfestés feltétlenül jót tesz egy alapvetően szórakoztató célzatú darabnak, sőt, összességében a „fekete mázt” hanyagolva menti meg a rendező a közönséget attól a giccstől, amelynek lehetősége ellenkező esetben adott. Mégis, azt gondolom, a darab pszichológiai vonalára kifejezésben nagyobb hangsúlyt fektetve picit jobban vegyülhetett volna a komikus és a tragikus elem. Ezt azért tartom fontosnak, mert azt hiszem, az előadás célja nem feltétlenül csak a szórakoztatás lett volna, mégis észrevételem szerint leginkább ez sikerült.
A legjobb szó, ami eszembe jutott a látottakkal kapcsolatban, az a „kellemes”. A kiváló színészi játék, a túlzásba nem vitt, de megmosolyogtató poénok, az egyszerű, de megkapó látvány és a hangulat a pozitív oldalra billentik a mérleg nyelvét; ami engem illet, és természetesen főképp számomra fontos információ, azonban továbbra sem A nők iskolája lesz a kedvenc Moliére-darabom és valószínűleg ez már így is marad.
