„A szerelem nem létezik. Nincs semmi misztikus a nemiségben. Pusztán fizika. Vagy kémia. Baromság mindenféle giccses szirszarral felruházni ezt az egészet. A trubadúrok elmebetegek voltak. Ha megkívánsz egy nőt, kapd el! Ha ellenáll, keress másikat! Fogadd meg Bazarov doktor tanácsát: annyi nő van, mint a szemét.” Így szól Bazarov doktor „tízparancsolata”. Az orosz irodalom egyik legnagyobb műve, Turgenyev Apák és fiúk című regényének nihilista hőse, Bazarov a mai napig képes tükröt tartani az olvasó és néző elé. Van értelme a szerelemnek, az ideológiáknak, a társadalmi változásoknak? Ha nincs, akkor minek van? Miért kell egyáltalán, hogy értelme legyen?
Távol kerülünk Szentpétervártól, távol kerülünk a vidéki léttől, de még magától Oroszországtól is, amikor megérkezünk Arkagyij Kirszanov családjához. Az orosz irodalom mindig magában hordozza a sötétséget, ez pedig kreatív alap a díszlettervezőknek, itt azonban olyan miliőbe érkezünk, amire senki nem számítana.
Szürke, fekete és fehér oszlopok, amik összetartják a grandiózus kőfalakat, simára csiszolt modern anyagok és egy különlegesen szép fa, ami lépcsőzetes „vázában” tündököl a színpad közepén. Mintha Japánban lennénk, vagy az Ex Machinában, de semmiképpen sem a 19. századi Oroszországban. Olyan látvánnyal dolgozik a zseniális Balázs Juli, hogy a díszlet az első jelenettől fogva rabul ejti a nézőt, arról nem is beszélve, hogyan töltik meg ezt a teret a színészek.
A frissen végzett Arkagyij hazatér az egyetemről apja birtokára, és elhozza magával legkedvesebb barátját, az orvosnak készülő Bazarovot. A fiatalok büszkén újságolják el a családnak, milyen progresszív politikai és társadalmi ideológiákban gondolkoznak, milyen cikkeket publikáltak az egyetemi lapba és hogy miért kellene teljesen megváltoztatni Oroszországot, de ha már itt tartunk, az egész világot. Szóval csak a szokásos vasárnapi ebéd téma.
Hogy a család hogyan reagál ezekre a szélsőséges nézetekre és magára Bazarovra, arról elég komplett képet kapunk, a darab nagyrésze ugyanis nem magára a cselekményre, hanem a párbeszédekre, a kapcsolatok finom hálójára épül. Ezekben a párbeszédekben pedig benne van minden, amit fizikailag nem látunk vagy észlelünk.
Habár senkinek sem különösebben rokonszenves Bazarov, aki hideg, racionális és meggyőződéses nihilista, mindenki túl illedelmes, hogy hangot adjon ennek az ellenszenvnek. Kivéve Pavel, Arkagyij nagybátyja, aki „nagyvilági” polgárként természetesen mindent jobban tud, mint ez a vidéki hobbifilozófus. Más reakciót vált ki ez a fajta megközelíthetetlenség a darab női szereplőiből, akik előszeretettel nézik ki maguknak a fiatal orvostanoncot.
Bár a nihilizmussal teljesen összeegyeztethetetlen az a fogalom, hogy szerelem, nagyjából itt bukik el Bazarov elmélete is, pontosabban amikor megismerkedik Anna Ogyincovával, egy özvegy földbirtokosnővel. Az elfojtott érzelmek és vágyak egyszerre törnek elő belőle és szép lassan el is indulunk az összeomlás felé.
Turgenyev művét, a Csehov adaptációiról híres Brian Friel alkalmazta színpadra, akinek neve ismerősen csenghet, a Pogánytánc c. dráma miatt is. Míg Turgenyev regényében sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak maguk az apák és a fiúk, a generációs különbségek és nézeteltérések, addig Ascher Tamás rendezésében ez a fajta szembeállás nem központi része a darabnak. A nézők figyelmét sokkal inkább ragadja meg Bazarov és Arkagyij kettőse, vagy éppen Bazarov szerelmi életének változó célpontjai.
A két fiúnak és a két apának szinte nincs is olyan jelenete, amiben kettesben lennének, mindig körbeveszik őket családtagok, szolgálók, mintha annyira távol állnának egymástól érzelmileg, hogy a személyes párbeszéd felesleges is lenne. Egyébként is minek érzelgősködni, nihilisták vagyunk, nem?
Enyedi Éva dramaturgiája, a párbeszédek pörgése, a folyamatos feszültség és könnyed humor keveredése az egyik legnagyobb előnye a darabnak, ez a feszes tempó okozza azonban azt az érzetet is, hogy nincsenek kibontva a történetek. Aminek a regényben nagy jelentősége volt, mint például Bazarov szerelme, Anna iránt, vagy Arkagyijjal megromlott barátsága, annak a darabban szinte nyoma sincsen. Látjuk és halljuk, hogy Bazarov szerelmet vall, de hát ugyanolyan szép szemekkel nézett a szolgálólányra az első felvonásban, és nem habozik sokat, hogy Fenyicskának is udvaroljon egy kicsit. Melyik szerelem tehát az igazi?
Szintén Fenyicska miatt kényszerült párbajra Pavlovval, amire jó nihilistaként vállrándítva el is megy. Ez az egyik legkomikusabb és szürreálisabb jelenet a műben, a darabban viszont szintén csak beszédtémaként van érintve, ott is homályos képet kapunk arról, pontosan mi történt. A második felvonás utolsó felében tehát lehet egy kis hiányérzete a nézőnek, hiszen bizonyos szálak nincsenek kibontva, csupán sejtetve, vagy érintve. Ez az érzés viszont lehet, hogy csak annak a hatása, hogy két és fél óra után se érzi úgy az ember, hogy ki szeretne szakadni a darabból, hogy eleget látott, eleget hallott. Olyan jól működik a kémia ebben az alapvetően teljesen diszfunkcionális családi és baráti körben, hogy az embernek késztetése van a helyén maradni és megvárni a következő felvonást.
A Tasnádi Bence által alakított Arkagyij, bármennyire is igyekszik kényszeresen elhitetni saját magával, össze se hasonlítható Bazarovval. Arkagyij kedves, alapvetően szelíd jellem, számára a nihilizmus csupán pillanatnyi hóbort, természetével alapvetően összeegyeztethetetlen ez a filozófia. Úgy rajong, ahogy csak a gyerekek tudnak, majd az érdeklődését is olyan hirtelen veszíti el, ahogy azt csak egy gyerek. Kapcsolata Bazarovval szinte már nem is baráti, hanem mentori, ahol Arkagyij zseninek tartja Bazarovot, korának egyik legnagyobbjának, így szívesen fogadja „jó tanácsait” többek között, hogy a szerelem nem több illúziónál, aminek hátterében kémiai és fizikai folyamatok állnak.
Míg Tasnádi Arkagyijának tudatosan eltúlzott a mozgása, a hangjátéka és a mimikája, infantilisságát erősítve, addig Vizi Dávid Bazarovjára figyelni kell és koncentrálni, hogy ne maradjunk le a rezdüléseiről, a finom érzelmekről, amik megjelennek rajta. Vizi olyan, mintha a regényből lépett volna elő. Komor és sötét, elvakult, ez a fajta titokzatosság pedig elképesztő erőt hordoz magában. Uralja a színpadot, akármilyen helyzetben van is éppen. Vonzza a tekintetet és vonzza a szimpátiát is, pedig semmi szimpatikus nincs benne. Talán ez a megviselt tekintet, ez a világfájdalommal teli arc automatikusan kiváltja ezt az érzelmet.
Fekete Ernő, Pavel szerepében félelmetesen hasonlít azokra a nagybácsikra, akivel senki se szeretne összefutni a családi eseményeken, mert minden alkalommal ugyanazt a történetet meséli el, ami már elsőre se volt különösebben érdekes. Pavel egy igazi pozőr, a helytelen franciájával és a pacsuliillattal átitatott angol zakójával együtt. Bátyja, Nyikolaj (Máté Gábor) azonban nem érez késztetést, hogy eljátssza a világpolgárt, ő már belekényelmesedett az orosz földbirtokosok nyugalmas életébe, és teljesen elégedett a madárcsicsergéssel a kertben, a szolgák által felszolgált frissítőkkel és fiatal szerelmével, Fenyicskával (Borbély Alexandra). Nagy eszmék és ideológiák nélkül éldegél, erről a kényelemről pedig fia, Arkagyij sem tud lemondani, akármennyire hangoztatja az ellenkezőjét. Hatalmas karizmával robban be a színpadra Jordán Adél Anna szerepében, pont azzal a fajta intelligenciával és öntudattal, amiről el tudjuk képzelni, hogy még Bazarov szívét is megdobogtatja.
De nem csak a főbb szereplőket érdemes megemlíteni, a két család körül megjelenő szolgálók, inasok és szolgálólányok teszik színessé és sokrétűvé ezt a darabot, nekik köszönhetően pedig a nyelvi elemek is érdekes rétegződést kapnak. Mert bár nem egy tipikus gogoli Oroszországban vagyunk (ezt a díszlet és a jelmez is érzékelteti), a szöveg nagy része inkább mondható korhűnek, ezt a stabilitást pedig ügyesen törik meg néha a szereplők, egyúttal vissza is rántanak minket a kérdéshez, hogy hol is vagyunk pontosan? Mikor is történik mindez?
A végén pedig oda lyukadunk ki, hogy teljesen, mindegy hol vagyunk és mikor, a darab univerzitása ugyanolyan hatásos, akár Oroszországban vagyunk, akár Ázsiában, akár egy magyar falucska búcsújában, ahol fel-felcsendül a mulatós a háttérben. A kérdések ugyanazok maradnak, az emberi természet ugyanaz marad, a néző pedig csak egy dolgot tud, hogy örülne, ha ennek még nem lenne vége. De nincs következő felvonás.
Kiemelt kép: Horváth Judit
Képek forrása: A Katona József Színház Facebook oldala
