„A zenekar ott kezdődik, ahol van nagybőgő” – szerezte meg ezzel a mondatával a nézők figyelmét Klem Viktor. A Pinceszínház asztalán akkor este A nagybőgő volt terítéken. Oly rég készültem már a sokak által emlegetett és beharangozott darabra. A főszerepet alakító színészt legutóbb színpadon a Múvilávban láttam Trokán Nóra színésznővel, aztán jött a Post Mortem a mozivásznon, most pedig itt van ez az élmény.
Hol vagyok? Hol vannak a monumentális díszletek? A megtörhetetlen csend, amit az előadások kezdetekor érzékelek? Gyanús ez a stand-upolás a színpadon, sokszor képtelen vagyok eldönteni, hogy vajon az előadás része, hogy hozzánk beszél a művész, vagy csupán lazábbra vette a formát, és éppen ehhez van kedve, zavaros az egész… Na meg komolytalan.
Szóval Klem Viktor – akarom mondani a nagybőgős – épp arról próbál meggyőzni minket, hogy a nagybőgő a hangszerek legleglegje. Minden erejével azon van – na jó, valójában zsigerből jön neki az az egocentrikus hozzáállás, ami belőle fakad – hogy bebizonyítsa, a nagybőgős igenis a legfontosabb tagja egy zenekarnak. Ráépítkezik minden és mindenki, kőbe vésett helye van a zenekari árokban, szó szerint elmozdíthatatlan a helyéről.
Kellő humorral és kevésbé betanult, kötetlen szöveggel kezdi meg az estet önállóan, hisz A nagybőgő egy monodráma. Sehol senki rajta kívül, a díszlet szolid, letisztult. A levegőből lóg Mozart, Bach, Haydn, Bartók és néhány legendás zeneszerző a múltból, akiket szintén díszletnek mondanék, semmiképp sem „játszótársnak”; inkább kellékek a fotel, a kisasztal és a nagybőgő mellett.
„Ez mind én vagyok” – jelenti ki. Vagyis én, a nagybőgő. Mestere annak. Szinte mintha azonosítaná magát a hangszerrel és annak tulajdonságaival. Aztán jön a fenséges túlzás, amikor hertzre pontosan tudja a hangszer teljesítményét, húrjainak sorrendjét: EADG. Még mindig nem tudom megkülönböztetni, hogy tanító jellegűek ezen információk, vagy csupán ironizált öndiskurzus az egész.
Színészünk olykor-olykor elhagyja a mikrofont, valójában nem is lenne rá szükség, hiszen finom, de magabiztos hangja átível a közönség felett és a színházterem hátulsó részére is eljutni ígérkezik. (Persze azért a második soros élményt nem múlja felül semmi. Örültem, is, hogy nem az elsőben ülök, ilyenkor mindig fennáll annak a kockázata, hogy a művész bevon a darabjába, én pedig mindeközben elöntött hőségben és kínos százfaktoros vigyoromban próbálom legyőzni a párperces lámpalázam.) Hasonlóképp tekintget ki és kalandozik el – mint én most tettem – a nagybőgős is. A zseni és az őrült határán áll, rajtad áll, hogy mit látsz meg benne.
A szöveg meghatározhatatlan mivoltát erősítik meg a szövegben előforduló valós elemek, pl. a Ráday utca emlegetése (az a szomszédos utca, amelyről befordulunk a Pinceszínház utcájába). Többek között ez is ad egy masszív, valós impulzust a nézőnek, egy „pofont”, ami visszahoz a valóságba, nem hagy elkalandozni a művészibb létezés felé.
A nagybőgős saját hangszerét sokkal inkább akadálynak, mintsem hangszernek érzi. Mindenki egész jól megvan nélküle, mégis fontos eleme a zenekarnak. Azt mondja: erővel lehet rajta játszani. Kérdem én, hát mit sem számít az erőn felülemelkedő tudás hatalma? Hová lett a monumentális mértékkel és tanító jelleggel hangszeréről áradozó zenész? Egy csettintésnyire köddé vált és betekintést nyertünk a valóságos, búskomor, rendületlenül sajnálatos és őszinte zenészvilágba. Az olykor emberi tulajdonságokkal felruházott hangszer ereje/tudása/fontossága pedig ezáltal a néző szemében is csökken. Miért gondoljuk mi máshogy, hasznosnak, ha a tulajdonosa sem büszke rá?
Klem lejön közénk, majd előjönnek a gyermekkori sérelmek, amik elkezdik betölteni a kérdésekre nem kapott válaszok helyét a fejünkben, a gyomrunkban érzett görcsöt, a szívünk sajnálatát pedig mi más magyarázhatná, mint egy még be nem teljesült szerelem egy bizonyos Viktória nevű hölgyről. Énekes hölgyről. Akarom mondani, szoprán énekes hölgyről. Ahogyan a színész is megvallja a darabban; „tisztában van az értékeivel, de hadd legyen igazságérzete is”.
A mű maga társadalomkritika. Az értékelés, önértékelés kritikája. Nézzünk kicsit magunkba és legyünk őszinték, miért mindig az kell, amit nem tudok megszerezni? Miért mindig az után futok, aki előlem fut? Vagy, aki nem lehet az enyém, és nincs rá különösebb magyarázat, minthogy nemes egyszerűséggel nem nekem szánta a sors. Miért nem azt értékeljük, amink van? Ehelyett haladéktalanul üldözzük azt, aki sosem lehet a miénk. Meg sem érdemli, hogy a miénk legyen. Volt egy igazán kiemelkedő mondata az est folyamán a nagybőgősnek, rávetítve saját élethelyzetére:
Ha neked hamisan kell ahhoz játszani, hogy figyeljenek rád, akkor inkább ne is akard, hogy rád figyeljenek.”
Ha jól játszol, ha önmagad vagy, és ezt valaki észreveszi, és értékeli is, na az a kincs, amit sose engedj el. Mind hajszoljuk a boldogságot, és nem vesszük észre, valójában nem is ez okoz nekünk örömöt, hanem az ebbe vetett hit, hogy a miénk lehet kellő kitartás árán.
A nagybőgős párhuzamot von a munkavégzés és a zenélés között. Felnyitja a szemünket, hogy a zenélés is egy munka, a zenekari árok is egy munkahely, a gyakorlás igenis megterhelő fizikai munka, kevés szabadnappal, megannyi áldozattal jár, mint egy rendes, normális, emberi munkahely. Az, hogy megbecsülik-e, feltehetően eddigi monológjából kiderült. Úgy érzem, mindent tisztán látok, minden burkolt megjegyzést tisztán értek, mégis megannyi zűrzavar és kérdés maradt bennem.
A darab végén kiderül, hamarosan választ kaphatunk a kérdésekre, hiszen a Pinceszínház igazgatója, Sztarenki Pál előadás utáni beszélgetésre marasztalja a nézőközönséget, magával a nagybőgőssel.
(Az alább olvasott szöveget az előadás utáni beszélgetés alapján dolgoztam fel.)
Ahogy korábban már nekem is szöget ütött a fejembe a nagy „mikrofon rendeltetésszerű használata” kérdés, Sztarenki Pál is feltette nevünkben a művész úrnak.
Klem úgy érzi, ez ad szabadságot az előadásában, előadásmódjában. Nincs egy megkomponált szövegkönyv, amit minden alkalommal ki-betéve kell tudnia. Képzeljük el ezt úgy, mint amikor reggel felkelünk és nekiveselkedünk a napnak, tele tervekkel, ötletekkel. Valójában lehet, nem minden a terv szerint alakul majd, lesznek, akik keresztbe húzzák elképzeléseinket, azonban ha nem ragaszkodunk gyökeresen, nem kapaszkodunk mindvégig beléjük, még a végén valami jobb is kisülhet. Ezért is él a színész a játék örömének; az ő döntése, hogy épp improvizál, vagy ragaszkodik a korábban már bevált, megszokott szöveghez.
Sztarenki szerint az általa megformált karakter harcol a világgal. Személyiségét az irigység, őrület, önképzavar jellemzi, ami bipoláris zavarral és egocentrizmussal párosul. Ezek a tulajdonságok mind-mind egy hétköznapi embert testesítenek meg, aki valójában egy porszem a nagyvilágban.
Klem így nyilatkozik:
Az ember választ egy eszközt, amivel szeretne boldogulni az életben. Vakon van, de igazi vágya, hogy észrevegyék őt.”
A színész szerint, ha valaki elindul egy úton, és közben kiderül, hogy nem az a helyes, bátran válthat egy másikra és mehet azon tovább. A zenében azonban ez egész máshogy van; ott ha választasz egy hangszert, nincs vissza út. Életed végéig elkísér, viselheted a terhét – legyen az édes vagy kegyetlen.
Megjelenik egy testi rendellenesség is a nagybőgős szerepében. Hogy őszinte legyek, számomra a legkevésbé volt észrevehető ez a jelenség, hiszen ahogy azt Klem is megerősíti: ez egy monodráma. Az egyszemélyes darab 90%-ban a szövegre támaszkodik, lényege pont az, hogy a színész jelenségére és személyiségére épül. Minden figyelem csakis rá szegeződik, tőle lesz érdekes a mű, a színpadi alakítás, a reális tér és kellékhasználattal teremti meg a darab hangulatát.
Apropó monodráma! Kihez beszél a színész, ha nincs partnere? Klem szerint ez egy interakció a közönséggel, úgymond „nem egyedüllévő egyedüllét”. A nagybőgősnek nincsenek „belső igényei”, semmiféle hatást nem akar elérni két monológ között, csupán ránk zúdítja frusztrációit, hogy ne maradjon azokkal egyedül. Magabiztosnak akar tűnni a bizonytalanságában, komikusnak, „pávának” lenni, olyasvalakinek, aki még a vicceken is sírva fakad.
A színész nyomatékosítja, hogy amit csinál, az nem mondható stand-upolásnak, hiszen megvan a darab kellő komolysága. Ha most visszatekertek, a második bekezdésemben ezt a mondatot pont cáfolom. Mennyi minden megváltozik az emberben, ha végignéz/-hallgat egy darabot, és megérti annak lényegét/történetét, meghallja a társadalom elnyomott hangját.
A nagybőgő a „meg nem valósult álmok jelképe”. Vágyakozni, önsanyargatni lehet, de cselekedet nélkül semmi értelme. Akarjuk a jót, a szépet, a beteljesülést, de teszünk is érte valamit?
„A mű egy önbecsapás. A jó egy opció. A rossz is… Csak fogd meg a humorát és hagyd benne a végéig.”
Írta: PATRICK SÜSKIND
Főszerepben: KLEM VIKTOR
Rendező: RADNAI MÁRK
Indali Klára fordítását felhasználva, a szövegkönyvet készítette: IVANYOS AMBRUS
Nagybőgő „coach”: LOMBOS PÁL
Díszlet: HORGAS PÉTER
Jelmez: SZLÁVIK JULI
