„A nagy döntéseimet soha nem bántam meg” – Interjú Spilák Klárával

Spilák Klára nevét a közelmúltban egy rendkívül örömteli hír kapcsán gyakrabban hallhattuk, hiszen elnyerte a New York-i The Short Film Awards legjobb női mellékszereplőjének járó díját, a Rosanics Patrik diplomamunkájaként készült Kimaradt körök című filmben nyújtott alakításáért. Spilák Klára a színészet mellett műsorvezető, újságíró, sajtóreferens, a Színház és Filmművészeti Egyetem művészeti menedzsere.

Az első kérdésem kifejezetten az újságíró Spilák Klárához szól. Ha a „kérdezői szűrődön” keresztül vizsgálnád a személyedet, mit szólnál magadhoz, mint interjúalanyhoz? 

Azt gondolom, hogy örülnék, mivel tisztában vagyok azzal, hogy én mit szeretnék, milyen legyen az interjúalany, így próbálok magam is alkalmazkodni, amikor interjúhelyzetben vagyok. Tehát igyekszem elérni, hogy örüljön a kérdező, hogy megkapjon mindent, amit várt. Szerintem egy interjú akkor jó, ha őszinte. Előfordul, hogy olyan emberrel találkozom, aki kevésbé vagy egyáltalán nem tud, esetleg nem akar megnyílni, ilyen helyzetekben próbálok többet adni magamból és oldani a helyzetet. Az olvasó számára is igazán akkor érdekes, ha mély a beszélgetés. Persze szóba jöhetnek praktikus dolgok, de az az igazi, amikor a személyes véleményed, gondolatod, érzelmed is benne van. Az sem árt, ha nem egy mondatban válaszol az alany, hanem kifejti a gondolát. De talán az őszinteség, az a legfontosabb.

A veled készült interjúkban gyakran téma, hogy miután elvégezted a Színművészetit, majd kikerültél színházakba, úgy döntöttél, hogy ennél több kell, így az újságírás és a tévézés felé vetted az irányt. Bár a színészetet – ahogy a díj is mutatja – soha nem hagytad el, volt-e olyan pillanata eddigi pályádnak, amikor azt érezted, mégsem kellett volna ez a váltás? 

Voltak olyan elhatározásaim, amiket megbántam, de a nagy horderejű döntéseket – mint, hogy otthagytam a színházat – soha nem bántam meg, ahogy a gyermekeim apukájától való elválást sem. Ezek voltak a nagyobb sarokpontok, és amikor változtattam, az hajtott: egyszerűen nem lehetséges, hogy az ember leéljen egy életet úgy, hogy közben nem boldog abban, amit csinál. Kapsz egy szakmát, egy hivatást, de leélnéd az életed belekényszerítve magad valamibe, függetlenül attól, hogy jó-e vagy sem? A szüleim ebben nem voltak jó példák, ugyanis anyukám színésznőnek készült – Sinkó Lacival gyakran fellépett a gimnáziumban, és ha jól emlékszem, Szinetár Miklós volt az, aki odament hozzá és azt mondta neki, hogy magának színésznőnek kell lennie –, de a szülei nem engedték. Akkor bölcsésznek készült, de az sem lehetett, mert az apukája képesítése túlkvalifikált volt… Végül azt mondták neki, menjen közgazdásznak. Sikeres lett a szakmájában, de nem azt a pályát futotta be, amit ő akart. És ez mindig bennem volt: nem lehet, hogy olyat csináljak, amiben nem érzem magam maximálisan jól.

Mi hiányzott abból az életből?

Nem tudtam benne kiteljesedni. A magam számára bizonyítottam, hiszen azt éreztem, hogy jó vagyok, de közben olybá tűnt, hogy a szakma nem nyitott, főként a vidéki színházak iránt. Lehet, hogy nem voltam olyan közegben, ami inspirált volna, de azt éreztem, hogy a szellemi energiáimat és a kreativitásomat sem tudom megélni. Rájöttem, hogy váltanom kell. Ráadásul gyakran jutottam castinghelyzetekben az utolsó kettőbe, ami ugye igazolás volt számomra, hogy jó vagyok, de végül soha nem engem választottak. Azt gondoltam tehát, nekem máshol van dolgom.

A mostani díj – ezek szerint – jelenthet egy újabb igazolást? 

Közben sok év eltelt, azóta egyszer vissza is tértem 2006 körül, méghozzá független társulatoknál játszottam, így a Táp Színházban, illetve volt egy kétszereplős darabunk Czukor Balázzsal; szerepeltem a Sirály nevű helyen alternatív színházi előadásban, és akkor indult a West Balkán, ahol pedig csináltunk egy független színházat. Ez az időszak újra fellelkesített, de kőszínházba már nem akartam visszatérni. Aztán bezárt a West Balkán, így én megint eltávolodtam a színháztól. Amikor 2015-ben a Színművészeti kommunikációs vezetője lettem, hívtak vizsgafilmekbe, én meg szívesen mentem. Élveztem nagyon ezeket a feladatokat. Most pont ott tartok, hogy igen, jó lenne kicsit visszatérni a „szakmába” és komolyan filmezni. Sokat voltam mások mögött, sok embert segítettem hátulról, most kicsit szeretnék megint elöl lenni.

Hogyan lehet felhívni a filmesek figyelmét, hogy Spilák Klára szívesen filmezne? 

Igazából ki vagyunk szolgáltatva, hiszen vagy hívnak castingra vagy nem. Mindenesetre megkerestem az általam ismert castingügynökségeket, direktorokat, hogy szívesen dolgoznék, aztán meglátjuk. Most forgattam picit A Tanár című sorozatban, így a negyedik évadban majd megjelenek, valamint a Barátok köztben is hamarosan felbukkanok.

Más jellegű izgalom van benned, amikor forgatsz, illetve amikor műsort vezetsz? 

Teljesen más, de a legjobban a színpadi műsorok vezetésénél izgulok. Amikor a televízióban készítettem beszélgetéseket, nem izgultam, pedig sokkal többen látták, mégis van egy intimitása annak, hogy néhány emberrel ülsz szemben és „dumáltok”, a kamerát teljesen ki lehet zárni. De amikor állok, mondjuk, egy díjátadón, és én konferálok, akkor rettenetesen tudok izgulni. A színházban sosem voltam ilyen, drukk volt bennem, de a próbafolyamat alatt olyannyira magamévá tudtam tenni az adott szerepet, hogy nem volt bennem bizonytalanság. Nálam pedig a bizonytalanságból fakad a félelem.

Feltűnt, hogy, bár színészkollégáiddal beszélgetsz, soha nem válik egyfajta belsős beszélgetéssé az interjú, nem érzi a hallgatóság, hogy kiszorulna. Nehéz megtalálni az egyensúlyt? 

Nem, mert azt gondolom, hogy egy beszélgetésben mindig kell kifelé is figyelni. Fontos az önreflexió, az önkontroll, az, hogy kívülről is lásd magadat. Sok olyan dolog van, amit tudok, de a hallgatóság nem, ezért nem mehetünk bele a belterjességbe, hiszen elveszítenénk a célközönséget.

Azt mondod, fontos az önkontroll. Önmagad kontrolja vagy, vagy vannak a környezetedben olyan emberek, akiknek szívesen maghallod a véleményét? 

Szerintem ezek az emberek nagyon kellenek, nagyon fontos a külső szem. Érezhetek bármit belül, de nem az a fontos, hanem az, hogy mi látszik lent, a nézőtéren, a kamerában. Hogy kire hallgatok? Ez időszakonként változik. Sok barátot veszítettem el, akik fontosak voltak, de másként alakult az életünk és szép lassan eltávolodtunk egymástól. Ha a jelent nézem, akkor a legfontosabb, akinek a véleményére minden tekintetben adok, az a lányom. Ilka huszonnégy éves és filmes területen dolgozik. Amit ő mond, az nekem szentírás. Vágóként végzett 2020-ban az SZFE-n, és pont most került fel Mundruczó Kornél Pieces of a woman című filmje a Netflixre, aminek ő a vágóasszisztense. Alapvetően amerikai munkákban vett részt, látja tehát, ők hogyan dolgoznak, és gyakran mondja, anyu ez most kicsit sok. Nagyon szépen vezet engem, csodálom az élethez való bölcsességét is, sokkal racionálisabb és higgadtabb, mint én.

Meséltél a lányodról és meséltél az anyukád sorsáról is. Te milyen lelki támogatást kaptál? 

Nekem fantasztikus hátterem volt, a szüleim mindenben támogattak. Persze azért kérték, hogy felvételizzek „normális” helyre is, szóval jelentkeztem az ELTE angol-magyar szakára. De igazán azt akarták, hogy azt csináljam, amiben boldog vagyok, és később én is ezt képviseltem a gyerekeimnél. A lányomnak ez a harmadik egyeteme, ahol végre megtalálta azt, amiben sikeres és boldog lehet, de hiszen miért is kellene tudni tizennyolc évesen, hogy mit akar az ember? Mindenki csinálja azt, amiben jól érzi magát. Ebből a szempontból amatőrnek érzem magam, mert nem tudok olyan dolgokat száz százalékosan csinálni, amiket nem imádok. Erre a sajtózás kapcsán jöttem rá, amikor néha favágásként éltem meg – a projektalapon elvállalt – egy-egy előadás sajtózását, és tudtam, többre lettem volna képes, ha száz százalékig enyém az ügy. Egyébként egyfajta burokban nőttem fel, ugyanis a családom megvédett mindentől, így az első pofonok sokkal nagyobbat szóltak. A gyerekeimmel próbáltam másképp: ők hozzanak döntéseket, és vállalják a következményeket. Tanulják meg hamar az önállóságot, a döntéseik súlyát.

Vagyis amikor „beléptél a nagybetűs életbe”, rájöttél, hogy nem minden olyan, amilyennek naivan hisszük?  

Aktív és lelkes voltam, nagyszájú, tele önbizalommal. Nem tudtam, hogy van olyan, hogy kifarol mögüled egy közösség: ülünk az osztályban, elmondjuk, mennyire rossz, amit az osztályfőnökünk csinál, de nem baj, majd jól megmondjuk neki… Felállsz, elmondod és végül ott maradsz egyedül. Vagy amikor visszaélnek azzal, hogy apukám pozícióban volt a nyolcvanas években, és leírják a kritikában: jó volt nagyon, még a miniszterhelyettes apukát is el tudom neki felejteni. Naiv voltam, és túlságosan hittem az emberekben. Nem tanították meg a szüleim, hogy nem szabad mindenki felé teljes hittel és bizalommal fordulni. Főleg tehát emberi csalódások értek.

A kritika egyébként izgat?

Szerintem igen, miközben a tapsban nem hiszek, hiszen az emberek mindent megtapsolnak. De közben az, hogy hogyan lát valaki egy szerepben, vagy a munkámat milyennek ítélik meg, azt fontosnak tartom, és mindenképpen érdemes rajta elgondolkodni, adott esetben építkezni belőle. Ugyanakkor erős az önreflexióm, figyelem magam, most is, miközben beszélgetünk, hogy választékosan fogalmazzak, ne legyen túl sok szóismétlésem, ne legyek terhére másoknak.

Folyamatosan kontroll alatt tartod magad?

Azt hiszem, igen.

Ez nem nyomasztó? 

Nem, mert nagyon bennem van. Volt egy olyan pillanat az életemben, amikor azt éreztem, na most szállok el, ugyanis észrevettem magamon, hogy kezdek nagyképű lenni. Mindig nagy kérdés volt számomra, hogy ha valaki hatalomra kerül, mitől van az, hogy elvész a kontroll? Nagyon kevés olyan emberről tudok, aki nem szállt el, amikor hatalomhoz jutott. És amint magamon is észrevettem, hogy kezdek olyan lenni, hogy ki ha én nem – ez nem színészi, hanem kommunikációs szakmai vonalon volt –, figyelmeztetni kellett magam, hogy ne szaladjon el velem a ló.

Ritka, hogy ezt valaki magán felismeri, és még időben…

Remélem, hogy időben ismertem fel.

Beszéljünk a filmről, amiért nemrég díjat kaptál! Érezted a forgatás alatt, hogy itt valami nagy dolog születik? 

Amikor megkért Rosanics Patrik, hogy játsszam én az anya szerepét, boldogan mondtam igent és hát Pogány Judit és Bálint András neve is vonzott. Ráadásul nem is áll tőlem távol a fiú főhős problémája, hiszen kissé hajaz a fiamra: talán túl sok időt tölt a virtuális világban, miközben félő, hogy elsétál mellette a való világ. Amikor megtudtam, hogy jelöltek, teljesen meglepődtem. Egyszerű körülmények között készült, kevés pénzből, egy televíziós műsorkészítő fiatalember diplomafilmjeként – hiába volt benne szív és szeretet, valahogy azt éreztem, ez kevés lesz. Tizenkét perc az egész, nem volt igazán nagy lehetőség a karaktert kibontani. A ZOOM-os díjátadón láttuk, milyen alkotások versenyeznek, komoly, érett filmesek, a világ minden tájáról, sokszor látványos, nagy költségvetésű darabokkal, így az esélytelenek nyugalmával várakoztam. Amikor kimondták a film címét (a műsorvezetőnek a nevemet nem sikerült), teljesen ledöbbentem és a beszédem közben el is érzékenyültem, pedig megfogadtam, hogy nem fogok.

Mit mondtál a köszönőbeszédedben? 

Többek között azt, hogy talán most mást jelent ez a díj, hiszen az SZFE szakmai színvonalát többen megkérdőjelezték az utóbbi időben, és örültem, hogy ez a film is jó válasz és bizonyíték arra, hogy megmutassa, milyen minőségű képzés folyik itt.

Látod magadat a fiatalokban? 

Ezen sokat gondolkoztam, de nem, csak szeretném, ha ilyenek lettünk volna mi is. Azt gondolom, sokkal bölcsebbek, sokkal többet tudnak a világról, mint anno mi. Persze, amikor én odajártam, még szocializmus volt, tehát eleve kevesebbet tudhattunk a világról, nem volt internet, ami kinyitotta a világot, és persze az is elképzelhető, hogy a mostani hallgatókból ez a helyzet hozta ki mindezt, mindenesetre sokat tanultam tőlük a demokráciáról, megértésről, odafigyelésről.

Kiemelt kép: Vavrik Dóra

Forrás: www.art7.hu