A láthatatlan hóhér Marosvásárhelyen

Adorján Barbara 2019. ápr. 1. 0 4

Sirályokkal körülrepült, magányos angol sziget, ahol folyik a whisky, és szól a jazz. Akár idilli is lehetne ez a kép, a festői környezetben azonban sorra halnak az emberek. A láthatatlan hóhér szedi áldozatait a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

Agatha Christie Tíz kicsi néger című nagy sikerű krimije 1939-ben jelent meg az Egyesült Királyságban. Néhány hónappal később már Amerikában is olvashatták, amely Magyarországon Vécsey Leó fordításában jelent meg 1941-ben. A közismert mű azóta számos film- és színházi adaptációt inspirált, mára pedig a cím vagy az arra tett utalás már önmagában is vonzza a közönséget. A magával ragadóan izgalmas történetet ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila állította színpadra. Az előadás méltó a krimi koronázatlan királynőjének művéhez, a darab ugyanis a színházi eszköztár számos kiváló megoldását felsorakoztatja.

A látvány már a terembe érkezéskor figyelemfelkeltő. A stílusosan berendezett, magányos angol sziget szobájában már ketten ülnek. A néző a műsor kezdete előtt észreveszi őket, megfigyel, kérdez, beszél róla, találgatásokba bocsátkozik, de semmiképpen sem közömbös irántuk. A függöny és felvonásának hiánya elmés megoldás, ezzel ugyanis beemeli a nézőt a történetbe. Először mint külső szemlélő van jelen a közönség, aki a későbbiekben ugyanolyan korlátolt tudásával, mint a szereplők, átéli az izgalmakat és öntudatlanul is suttog, beszél, magyaráz, találgat, borzong vagy éppen zaklatottan figyeli a történéseket.

Fotó: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

A két szereplő után sorjában érkeznek a többiek is, akik látva a falon lógó tíz maszkot, viccelődnek a tíz kicsi néger mondókáján. Ironikus, hogy ezzel mintha későbbi sorsukat jövendölnék meg, ettől pedig még erősebb ellentét feszül majd a későbbiekben humor és félelem között. A néhol humorosra vett jelenetek, a viccek, a jól komponált feleletek oldják a közönség feszültségét, hogy aztán még nagyobb hatása legyen az újabb maszk eltűnésének, amely egy újabb áldozatot szimbolizál. A maszkokra a közönség is hamar felfigyel, és a későbbiekben azt lesi, mikor és hogyan tűnik el egy újabb, majd aggódva és idegesen várja annak felismerését, kit gyilkoltak meg. A maszkok itt nem pusztán kellékek vagy egyszerű látványelemek, hanem a hatáskeltés és előrejelzés elemi eszközei is.

A közönség figyelmét nemcsak a mozgalmas események sorozata és a meggyőző színészi játék foglalja le, hanem a fények, hangok és az összkép is nagy hatással van rá. Egy adott pillanatban mintha nem is krimit látnánk. A darab olyannyira megragadja a néző figyelmét, hogy szinte már nem érzékeli a valóságot, hanem beleéli magát a műbe. Fogynak az emberek, néhányan csendesen körbejárják a szobában levő medvebőrt, miközben kísérteties gyermekdal hallatszik. Elsötétül a baljós tér.

Fotó: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház/ Bereczky Sándor

A néző a történet szereplőivel együtt éli át az események minden pillanatát. A szereplők ugyan kimennek abból a szobából, ahol a történet nagy része játszódik, de sosem tudjuk, mi történik a falakon túl; ahogyan maguk a szereplők sem. Egyik fordulat követi a másikat, az események dinamikájában pedig teljes a zűrzavar; úgy a színpadon, mint a közönség soraiban. Minden érthetetlen, a gyilkos pedig mindenki számára láthatatlan hóhérként szedi áldozatait. Minden gyilkosság után kivetített képeken látjuk az áldozatokat, a szereplőkhöz hasonlóan pedig mindannyian tudni véljük, ki a gyilkos. Végül aztán mindannyiunkat átvernek, mi pedig egy emberként döbbenünk meg a valódi hóhér kilétén.

A szereplők nagyszerűen megformáltak. Az elején mindenkit sorjában megismerünk, majd az ellenük felhozott vádakkal is tisztába kerülünk, amiért veszélybe kerül az életük. Természetesen tagadnak, ártatlannak vallják magukat. A gyilkos azonban kedve szerint játszadozik velük, majd feldúlt lelkiállapotában mindenki bevallja szörnyű hibáját. Még a legfeddhetetlenebb jellem is bűnös. Igazi karakterek ők, valódi egyéniségek, akik mégis együtt válnak áldozatokká.

A történet végén már csak egy férfi és egy nő áll a színpadon, akik a közösen átélt borzalmak hatására kerültek közel egymáshoz. Ketten vannak, de egyikük gyilkos. A legváratlanabb fordulatoknak ekkor leszünk szemtanúi. Egymás ellen fordulnak, a feszültség egyre nő, végül belép a valódi hóhér, egy harmadik szereplő. A látvány elemei ekkor a fényre, árnyékra, sötétségre és a homályra alapozottak. A láthatatlan hóhér a ködösnek, homályosnak tűnő sötétből lép elő, a homályosság pedig mint köd foszlik fel, épp úgy, ahogyan a kétely és a bizonytalanság helyét átveszi a bizonyosság: megvan a gyilkos. A néző újra ugyanazon tudás birtokában van, mint a szereplők. Látszólag elérkeztünk a végkifejlethez, de a csavarok és fordulatok az utolsó percekben is bőven tartogatnak meglepetéseket.

Fotó: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

A láthatatlan hóhér sikere nem csupán a látványban rejlik. Hangulata, fordulatai, történetvezetése, meglepetésekkel teli eseményfonala, a humor forrása, a feszültségkeltés eszközei a közönséggel játszanak. A néző még ha akarna, akkor sem tudna passzív szemlélő maradni. Egy idős hölgy a mellette ülőnek azt magyarázza, ki lehet a gyilkos. Egy fiatal nő hangosan felnevet. Egy középkorú férfi véletlenül elsuttog egy rövid káromkodást. Mások a maszkokat figyelik. Bárhogyan is reagálnak a közönség egyes tagjai, összefűzi őket a közösen átélt izgalom, nyugtalanság, várakozás, türelmetlenség, találgatások sorozata.

A színészi játék is különleges, hiszen minden szereplő egyéniség, külön élettörténettel, sajátos tulajdonságokkal. Mégis mindegyikük úgy tűnik ki a többiek közül, hogy nem nyomja el a másikat. Mindenki egyéniség, de összeköti őket a közös sors és a veszély, egységgé kovácsolva őket.

Kiemelt kép: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Tags: A láthatatlan hóhér, Agatha Christie, Erdély, Gáspárik Attila, Marosvásárhely, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tíz kicsi néger, Tompa Miklós Társulat, Vécsey Leó Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts