A kettőzött élet címet viselő, négy ország kooprudukciójában megvalósult előadássorozat nemcsak egy estére nyújt tartalmas színházélményt, hanem egyrészről érzékenyít, másrészt átgondolásra készteti az embert az otthonhoz, a hazához való viszonyáról.
Pár hete épp a nászutunkat töltöttük, mikor érkezett az üzenet egy gyerekkori ismerőstől – aki mára foglalkozását tekintve a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház művészemberévé vált – hogy mivel épp Zürichben játszanak, és rég láttuk egymást, ha van kedvünk, menjünk el megnézni az előadást. Volt kedvünk.
Abban viszont már közel sem voltam annyira biztos, hogy a darab lesz-e majd rám olyan hatással, hogy írjak róla. A Kosztolányiról ugyan alapvetően jókat hallottam, mégis a korábbi rossz tapasztalatok miatt vegyes érzelmek kavarognak bennem az alternatív színházzal kapcsolatban.
Egyrészről ingerli a fantáziámat és kíváncsivá tesz, másrészről benne van a kockázat, hogy egy öncélú, hatásvadász elemekkel turbózott darabon keresztül a rendező exhibicionizmusának martalékává válok.
Így, amikor megláttam az előadás plakátját a szőke parókát viselő és neglizsébe öltözött férfiakkal, a viszontlátás öröme és a kíváncsiság mellé a kétség is beszökött a szívembe, amint vasárnap kora délután elindultam a Zürich belvárosában helyet kapó Theater Winkelwiesébe.
A produkció háttere
A Das doppelte Leben / A kettőzött élet / Jetë e dyfishtë / Dvostruki život már címében is egyedi, és többek között egy kulturális forgatagot vetít előre. Ahány nyelv, annyi identitás. Vagy mégsem?
A „WHERE IS HOME?” nemzetközi program keretében a Schlachthaus Theater (Bern) a Theater Winkelwiese (Zürich) a Qendra Multimedia (Kosovo) és a Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka) együttműködésével egy darab erejéig ötnyelvű társulat állt össze. Előadásuk rendkívül mély kérdéseket feszeget egy már-már sablonosan egyszerű történetben, és hihetetlen kreatív színpadi megoldásokkal enged betekintést a Balkán etnikai kavalkádjába.
Előzményként érdemes tudni, hogy a nyolcmillió lakosú Svájc egy negyedét külföldiek (nem svájci állampolgárok) alkotják. Ebből ca. tizennyolc százalékot a jugoszláv utódállamok egykori lakosai adnak ki, s ebbe nincsenek beleszámolva a már állampolgársággal rendelkezők. Az 1950-es évektől ugyanis, amikor is a svájci-jugoszláv gazdasági kapcsolatok megerősödtek, folyamatossá vált a bevándorlás az akkor még egy országnak számító Jugoszláviából, majd 1991-1995-ös Balkán-háború alatt az elvándorlás – természetesen – még intenzívebb vált.
Az öt színész által alakított főhősnő bárki lehetne a Balkánról a világ valamelyik pontjába elszármazott emberek közül, ami csak Svájcban legalább ötszázezer lakost jelent. Az integrációjuk az ötvenes évektől kezdődően máig napirenden van.
A darabban nagy érzékenységgel megjelenített kérdések pedig, azt gondolom, hogy minden érintettben, ha nem is pont ugyanabban a megfogalmazásban, de felmerültek már: mit jelent több társadalomban élni, illetve felnőni? Hogyan befolyásolja a transzkulturális mobilizáció az egyén életét? Mit jelent egyáltalán a haza, az otthon, és hogyan manifesztálódik ez a mindennapokban?
Ezeket a dilemmákat Mila Maksimović történetén keresztül élhetjük meg.
Mila gyermek volt még, amikor Pristinából Svájcba költöztek, az évek alatt példaértékűen integrálódott és egy sikeres karriert épített fel. A Svájc előtti időket már elfelejteni látszott. Egy nap csomagot kap, ami viszont a feje tetejére állítja addigi életét. Egy hirtelen döntéstől vezérelve útra kel, hogy felkutassa gyermekkorának nyomait a Balkánon…
A kettőzött élet
Mila azáltal, hogy gyerekkorában kivándorlása kényszerül, nem csak egy országot, de az addigi életét, egy világot is hátrahagy, és Svájcban már egy teljesen új élet veszi kezdetét, amit össze sem lehet hasonlítani a korábbival. Melyik az igazi valójában? Hova tartozik? Tartozik egyáltalán valahova? Nem kellett-e volna több időt eltölteni „otthon”, többször „haza” menni?
Ezeket a maróan mély kérdéseket akár egyes szám első személyben is fogalmazhatnám, hiszen előbb-utóbb felszínre törnek mindenkiben, aki egy másik hazában töltötte a gyerekkorát, akinek a rokonsága, az eredete másik kultúrához köthető, mint ahol felnevelkedett, vagy ahol hosszabb ideje él.
A színmű öt nyelven: angolul, németül, magyarul, szerbül és albánul játszódik egyidőben, ami már önmagában izgalmassá teszi a darabot. Azzal viszont, hogy a színészek váltogatják a nyelveket, a Balkánra egyébként is jellemző többnyelvűség még természetesebben jelenik meg.
A rendkívül jó arányérzékkel megjelenített nyelvi diverzitás – a darab törzsét angolul vagy minden nyelven elmondják, s csak különböző részletinformációk hangzanak el albánul, magyarul vagy szerbül – az, hogy az öt nyelv közül a nézőnek nagy valószínűséggel akad olyan, amelyik az anyanyelve, és az adott részletet mások nem, vagy csak kevesen értik, ad egy „insider” érzést, s még közelebb hozza a nézőkhöz a történetet.
A darabot autentikussá teszi, hogy a színészek mind kötődnek a Balkánhoz. Ismerik az ott jellemző viszonyokat, álltak már órákat a horgosi és röszkei határátkelőn arra várakozva, hogy hazajussanak. A fent felsoroltak, illetve az, hogy a színészek akcentus nélkül vagy a térségre jellemző akcentussal beszélik a nyelveket, mind hozzájárul ahhoz, hogy a darab igazán hatni tud.
A részletgazdag, pontos és érzékletes helyszín-, valamint útleírások, a váltakozó tempó, az iróniával és humorral gazdagított szövegkönyv, a tehetséges fiatal színészek és a már említett nyelvi játék együtt izgalmas közeget teremt. A kevés kellék ellenére a néző izgalmas élményben részesül, és a darab tartalmassá válik azoknak is, akik nem tudnak közvetlenül azonosulni a tárgyalt élethelyzettel.
Jó lenne több ilyen színházi élmény, ami azon túl, hogy közösséget teremt a nézők között, finom eszközökkel arra késztet, hogy az ember időt szánjon arra, hogy elővegye, s újra átgondolja a lényét meghatározó, igazán fontos kérdéseket.
