A Carmina Buranában rejlő szabadság már rengeteg koreográfust és társulatot megihletett. Egyik legfőbb vonzereje, hogy minden feldolgozása más – ez persze önmagában nem meglepő, az viszont kifejezetten a Carmina Burana sajátja, hogy teret ad az aktualitásoknak, így minden változata friss és az adott korra jellemző.
A Carmina Burana ugyanis eredetileg a középkori irodalomtörténet egyik legfontosabb műve, amely lényegében egy 13. századi versgyűjtemény, ezt a szűk meghatározást viszont már évszázadokkal ezelőtt kinőtte. Keletkezésének idején kifejezetten középkori világi dalokat, ezáltal világi történeteket foglalt magában, kizárólag azokat a témákat körüljárva, amelyek az akkori embert, a népet, a társadalmat foglalkoztatták. És ez azóta is így működik – minden egyes Carmina Burana „remake” korrajzként funkcionál. Ezúttal a Pécsi Balett formálta saját képére a klasszikust.
Vincze Balázs koreográfus bevallottan a társulat tagjai által is inspirálódott, amikor a az egyes, kisebb történetszálakat és az azokból felépülő kerek egészt megálmodta. Elmondása szerint minden esetben, amikor új történet, új koreográfia kerül színpadra, a táncosok egyéniségét, karakterét is figyelembe veszi, mindezek hatására pedig még hitelesebbé és ütősebbé válik egy-egy előadás. Ezúttal a Carmina Burana kapott a kezei között és a társulat előadásában egy meghökkentően új formát: a középkori jegyeket mindössze a hangzásvilágban tartották meg, minden más modern. Olyannyira modern, hogy ez már nem is a jelennek tűnik, sokkal inkább egyfajta poszt-apokaliptikus jövőnek, egy elképzelt, egyszerre reális és szürreális high-tech utópiának. A szürke és a fekete mellett a neonszínek dominálnak, ez pedig olyan összhatást kelt, mintha a Tron színpadi verziójába csöppentünk volna. A színpad hátulján elhelyezett óriási, fekete és neon színekben pompázó „időkapu” szintén a technológiával átitatott jövőt és annak közeledtét hirdeti.
Ez a jövőkép viszont nem éppen derűs. A „kibervilág küldöttei”, ezek a furcsa mozgású, feketébe és neonrózsaszínbe, neon-narancssárgába és neonzöldbe bújtatott Mátrix-köpenyes figurák mintha a valóságban élő emberek életére akarnának törni, mindenkire kiterjesztve a kibervilág hatalmát. A darab talán legsokkolóbb jelenete, amikor az egyik kiberember megerőszakolja a „földi halandót”. A két táncos mozgása itt rettentően dinamikus, energikus, dühítő, feszült és szorongató. Ez a brutális jelenet egyszerre értelmezhető a nagy történet, a kerek egész részeként, miszerint a technológia egyre inkább beszippantja az embert. Ugyanakkor a Carmina Burana felfogható egyfajta novellagyűjteményként is, melyben az egyes „fejezetek” önmagukban is helytállnak – ebben az esetben ez a jelenet szintén egy nagyon aktuális probléma ábrázolása: nem átvitt értelemben, hanem konkrétan a szexuális zaklatásé, ami napjaink egyik központi témája.
A következő, sokkal lassabb, puhább, finomabb mozdulatokkal dolgozó jelenetben az erőszak végeredményét látjuk egy terhes nő képében. Mozgása olyannyira kifejező, szinte nézőként is fájdalmas, hogy az ember szemébe könnyeket csal a mozdulatokban rejlő fájdalom, szenvedés, düh – és persze a mozgás mögött húzódó háttértartalom. A művészetnek talán legfontosabb küldetése az indulatok, érzések kiváltása és olykor az ezekből az indulatokból és érzésekből fakadó cselekvésre késztetés. E darab olykor többértelmű szekvenciái között a nő testi és lelki fájdalmait bemutató koreográfia pedig számomra egyértelműen teljesítette ezeket a „kritériumokat” – dühöt, szomorúságot, együttérzést és változtatni akarást váltott ki belőlem.
A Pécsi Balett Carmina Buranája tehát nem csupán megjelenésében, vizualitásában durva és nyers, de a választott témák kegyetlenül őszinte bemutatása is arcul csapja az embert. Az összhatás tekintetében elengedhetetlen a hangzásvilágról is szót ejteni. Mint említettem, a darab mindössze a zenében hagyta meg a klasszikus, középkori hangzást és hangulatot. Ezekbe azonban (szándékosan) igencsak kizökkentő módon géphangokat, technó-elemeket kevert, amely főként akkor volt hangsúlyos, mikor a high-tech világ jövevényei voltak a középpontban. A jelen embereinél javarészt a „természetesebb” hangzásvilág dominált.
A high-tech világ egyre uralkodóbb, gyakran ijesztő jelenléte könnyedén kelti az emberben az elszemélytelenedés, a szürkeség érzését, a hagyományos, klasszikus, kézzelfogható, „evilági” és bizonyos értelemben egyszerűbb örömök eltűnését. Amik egyszerűen csak szépek. Nem akarok közhelyeket hosszasan sorolni, úgyhogy csak néhány példát említek: egy kedves mosoly, az első napsugarak a hosszú, szürke tél után, finom ételek, nevetés másokkal, önmagunkon vagy csak úgy, bármin. Ha még meg tudjuk ezekben lelni az örömöt, nem nyelt el minket teljesen a posztapokaliptikus-érzelemmentes-szürke kibervilág. Ugyanakkor tanulságos a Pécsi Balett Carmina Burana befejezésének (egyik lehetséges) értelmezése: van arany középút a két világ között.
