Távozni nem lehet – Juhász Tibor: Salgó blues

Kovács Boglárka 2020. Már. 4. 0 0

„kitört innen, kétszeresen küzdött a megélhetésért, egyrészt a mindennapi gondokat kellett legyőznie, másrészt a származásával is kezdenie kellett valamit” (Éva, 36)

A Salgó blues, Juhász Tibor első prózakötete – önmagát önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregényként definiálja – olyan érzékenyen járja körül a kommunista és a rendszerváltás utáni, jelenlegi Salgótarjánt, hogy a könyv végére érve lényegében egyetlen kérdés marad: mikor is mászunk ki ebből a ká-európai gödörből? A kötet 14 novellája azt mutatja, hogy fizikailag talán, de mentálisan és morálisan ez igazából lehetetlen.

A szerző rendkívül bravúrosan építi fel a kötet környezetrajzát, egyszerre konkrét és általános. Olyan burok-szférát teremt novellái köré, ami pontos kórképet ad Salgótarján állapotáról, ugyanakkor könnyedén átvihető bármelyik exszocialista iparvárosra, mint általános korrajz. A novellák közti kapcsolatot is részben a térrel teremti meg, azontúl, hogy mindegyik helyszíne Salgótarján, szinte minden történetben ugyanazok az utcák, épületek bukkannak fel, ezzel is növelve a véglegesnek tűnő bezártságot. Ráadásul ezek neve (Salgó út, Acélgyári út, Kék Acél) még hangsúlyosabban önmagára zárja ezt a szűk, elhagyhatatlan teret.

A menekülés vagy továbblépés halvány ígéretét talán az elbeszélői hangok változatossága tartogatja. Több novellában is szereplője az elbeszélő a történéseknek, részese a nyomornak, saját emlékezetére, tapasztalataira építi fel mondanivalóját (pl.: Kés nélküli böllérek). Ugyanakkor az esetek jelentős részében, bár az elbeszélő jelenléte erősen érzékelhető, nem szereplője az eseményeknek, vagy olyan résztvevő, aki valamilyen módon kívül tartózkodik a burkon. Az elbeszélői hangok frappánssága többek között abban rejlik, hogy az említett „kívülállás” sem azonos motivációkból, vagy pozíciókból fakad a különböző novellák narrátori esetében. Ezzel is megtámogatva a novellaregény összegző, átfogó és körüljáró jellegét, illetve megvizsgálva elegendő nézőpontot és élethelyzetet (mintegy listázva azokat a típuskaraktereket, akiknek helyzete eszünkbe juthat egy ilyen környezetben, ezeket is jellemzően több példán keresztül bemutatva) ahhoz, hogy valóban nevezhessük szociografikusnak.

Találunk olyan szöveget, melynek elbeszélőjéről azt feltételezhetjük, valóban idetartozott egyszer, de sikerült valahogyan olyannyira eltávolodnia, hogy visszalátogatva, hiába ismer mindent, tereket és szokásokat, már inkább idegen. Ezekben egy idegen óvatos tartózkodásával vesz részt (Harangszóra várni). Többféle megvalósítást is találunk olyan elbeszélőre, aki teljesen kívülálló és valószínűleg mindig is az volt. Például az Éva elbeszélője egy közvélemény-kutató, ezáltal egy „felsőbb” pozícióból, nagyobb rálátással figyeli az eseményeket. A Helytörténet elbeszélője egy író, maga a novella egyetlen belső monológból áll, ami külön is érdekessé teszi a stílusát. Többször előforduló elbeszélői pozíció a riporteri, a hangfelvételek készítése, történetek, életutak rögzítése novellákon átívelő, visszatérő motívum. Ennek egyik szélsőséges megvalósítása a 171102_022.mp3 című novella, ami tulajdonképpen egy interjúalany diktafonra rögzített válasza legépelve, legalábbis ezt sugallja mind a cím, mind az, hogy az egész szöveg idézőjelben szerepel, elbeszélői megszólalás, vagy kérdés pedig nem található a szövegben. A címadás és az idézés gesztusa ugyanakkor markánssá, de erősen távol maradóvá minősíti az elbeszélői jelenlétet.

Forrás: dunszt.sk

A kötetben a korrajziság nem válik erőltetetté, elsődlegesen annak köszönhetően, hogy egyes novellák környezetfestése jellemzően a szereplők jellemrajzával és a cselekményekkel párhuzamosan bomlik ki. Gyakran szinte csak háttériformációként tűnik fel, így képezve a biztos és pontos alapot az eseményeknek, ugyanakkor az értelmezés elengedhetetlen részét. Emellett a novellák cselekménye, vagy a bennük szereplő visszaemlékezések nem lineárisan követik egymást, ezzel elkerülve a képeskrónika-jelleget, amibe egy ilyen átfogó, valóságalapú korrajz vagy szociografikus mű gyakran belefut. Viszonylag ritkák a konkrét politikai-történelmi utalások, ezért (is) elengedhetetlen a kiterjedt háttértudás, a korszakok ismerete sok esetben a pontos megértéshez. A beszédhelyzet gyakran feltételezi, hogy olyanhoz szól, aki ugyanannyit tud a korszakok alapvetéseiről, így nem szükséges a pontosítás, konkretizálás. „…a mai fiatalok nem akarnak dolgozni. Miért dolgozzanak? Azért a szarért meg húgyért, amit kapnak? Nem, nem a pénzre értem.” (171102_022.mp3, 55)

Emellett persze megjelennek a végletekig őszinte és egyértelmű közlések is a rendszerműködésről. „Itt mindenki háromszoros odafigyeléssel dolgozott, mert ha Miskolcon elbaszódott valami, odamentek az illetékesek, és megcsinálták, de itt nem lehetett elszarni semmit, mert akkor a Szovjetunióban esett volna kár.” (Kismoszkva, 57) De ezek sem válnak didaktikussá, a szövegekbe jól vannak beágyazva és a legtöbb novellában (kivéve talán a Kismoszkvában és a 171102_022.mp3-ban) nem is kerülnek többségbe a konkrétan politikatörténeti vonatkozású elemek.

A kötet eddig említett erősségei mellett számomra mindenképpen a kifejezetten pontos megfigyelésekre alapozott, érzékeny és aprólékos szocigrafikussága a fő erénye. Gyönyörűen épít be erőszakosan ható közlések nélkül például olyan fontos részleteket, mint a hit, vagy pont a hiányának szerepe Salgótarján közösségének életében. „Kezük összekulcsolva, ujjaik között zsíros rózsafüzér, ha valamelyik elszakad, a padlózathoz koccanó gyöngyök olyan hangot adnak, mintha sortűz ropogna.” (Harangszóra várni, 7) Ezzel párhuzamosan találkozunk már az első novella első oldalán a legmélyebb nyomorral, a kolduspaloták és kolónialakások képével, a bennük élők életmódjával és szenvedéseivel. A kötet elején bevezetett képzettársítások pedig gyakran visszatérnek a megfelelő pontokon, tovább részletezve ezek jelentéshálóját, újabb kapcsolatot teremtve a látszólag független novellák között, és pontosítva az egész kötet átfogó szociológiai hátterét.

A kötet nem feledkezik meg a posztszovjet település lakóinak egyetlen típusáról sem, akikről alig esik szó azok, akik távoztak, ezzel is nyomatékosítva az olvasóban az érzést, hogy a szocializmus hagyatékától nem lehet szabadulni.

A kötet bizonyos szereplői több novellában is feltűnnek különböző életszakaszaikban, ezzel különböző korszakokban is. Látjuk a fiatal Paliékat, akik görcsösen hatalmat akarnak gyakorolni legalább valami felett, ha már a rendszer lekorlátozza őket, egymásnak fitogtatják az erejüket és kidobókkal verekszenek. Közben látjuk kialakulni az alkoholizmusukat, a kocsmakultúrájukat, és az idősebb Paliékat évtizedekkel később ugyanott, beolvadva a törzsvendégek köze, olyan evidenciával, mintha a Kék Acél berendezéséhez tartoznának. És látszólag nem változik semmi.

Közben pedig fokozatosan, novelláról novellára egyre részletesebben és mélyrehatóbban kirajzolódik, hogy miért evidens, hogy az emberek minden szabadidejüket a kocsmában töltik. Látjuk, hogy a Kék Acél hogyan válik a szórakozás szinte egyetlen alternatívájává. „…el lehet tölteni az időt, ha nincs jobb dolga az embernek” (Kék Acél, 22) És nincs jobb dolga az embernek. Szembesülünk a túlélés egy erősen végességtudathoz és kilátástalansághoz kötött formájával. Mindenki pontosan tudja, milyen lehetőségei vannak – leginkább semmilyenek. Szinte szertartásszerű belenyugvással élik ezt a kívülről dekadensnek tűnő életet, de a novellák mélyére tekintve be kell látnunk, ez a túlélésük egyetlen módja, az állandó menekülés és önpusztítás. „…pár óra alvás után újrakezdik, már sírnak, sírva vigadnak, érzik, hogy apad a tárca, de már csak azért is csinálják, ennyi lóvé nem elég arra, hogy megváltoztassa az életüket…” (Szerencsesarok, 43)

A rendszer áldozatai mellett a kötet nem feledkezik meg a rendszerváltás áldozatairól sem. A jelenbeli kilátástalanságuk ugyan hasonlónak tűnik, a dekadencia hátterében meghúzódó motiváció azonban teljesen eltérő. „Mink abból, amit ezek mondanak, semmit se éreztünk. Egyszerű munkásemberek voltunk, mit tudtuk mi, hogy szétrohad a fejünk felett a rendszer?” (171102_022.mp3, 55) Ennek megfigyelése nélkül jogosan érezhetnénk vakfoltokat a szociografikus szemlélődésben. De ez sem marad el, sőt, olyan értékszembesítő (vagy általános értékhiányt felismerő) mozzanatokat is találunk, ahol különböző politikai beállítottságú karakterek meg tudnak egyezni abban, hogy minden rossz, mert tényleg, ez az életük egyetlen igazán valódi, ugyanakkor közös és általános tapasztalata.

A kötet mindezek mellett nem feledkezik meg az egyedülálló anyákról és a problémás gyerekekről (Éva), a rendszer és a rendszerváltás miatt széthulló családokról, válásokról sem, sőt, ezeket egészen a mindennapos tapasztalat szintjéig fokozza (pl.: Ágyas Jani otthonai). A lét alapvető részévé vált magány és társadalmi széthúzás ott lebeg az egész kötet felett, ez a nyomorból fakadó, vagy attól akár független betegség, a halál pedig nem tűnik fel rémisztő, vagy rettegett dologként, szinte egy elfojtott vágyat tapasztalhatunk iránta, ezzel téve igazán pontossá a kórképet. A testi-lelki nyomor, a társadalmi konfliktusok szinte végtelenített listáját találjuk a kötetben, ha a novelláknak igazán a mélyére ásunk. És szerencsére csak az esetek nagyon minimális részében tűnik fel ez tablószerűen gyűjtő gesztusnak a szerző részéről, viszont többnyire ekkor is semlegesíteni tudja ezt a hatást a történetekben megbújó valóságtapasztalat.

Az egész mű megszületése mögötti valódi motivációt és a vele járó dilemmát az utolsó novella (Helytörténet) leplezi le. A novella az elbeszélő írókarakter belső monológja, akit óvatosan, de az önéletrajzi ihletettség megvallása miatt talán, azonosíthatunk a szerzővel. De mindenképp megállapíthatjuk, hogy valaki olyanról beszélünk, aki része ennek a történelmi tájnak, vagy része volt, minden szereplőjét és rezdülését ismeri, és szakmájából adódóan jól tudja látni, használni. Fejben lejátssza nekünk, hogyan lesz egy mindennapi nyomor-tapasztalatból szöveg, a szövegből pedig pénz. Ugyanakkor ennek a (ki)használó gesztusnak a erkölcsössége miatt belső válságba is kerül. Ezt a belső nyomást pedig fokozhatja a tudat, hogy ő távozott, visszatért, és rájön, mégsem képes hátrahagyni valójában Salgótarjánt, és mindent, ami vele jár. A kötet utolsó mondata mégis nyugvópontra helyezi a dilemmát és egyúttal legitimálja a mű megszületését, a felvethető morális kérdések ellenére is a szükségességét: „Mint mindannyian, ő is modellt ült nekem.” (Helytörténet, 78)


Juhász Tibor: Salgó blues. Scolar Kiadó, Budapest, 2018., 80 oldal, 1.869 HUF


Kiemelt kép: dehir.hu

Tags: irodalom, Juhász Tibor, könyv, kritika, kultúra, Nógrád megye, recenzió, Salgó blues, Salgótarján, Scolar, Scolar Kiadó, Scolar Live, vélemény Categories: IRODALOM
Related Posts