Trafikosnő árnyékolt szemkörnyéke, copfos férfiklimpír és talajon táncoló félcipős lábfej, erkölcsi talapzatú kisztihand, pukkanó légpuska, húzódó lábszárizmok, csecsemősírás hideggel, alkoholpára, mellek. A bécsi erdő mesél, Mesél a bécsi erdő.
Zongoraszó. Zene festi alá ezt a megtömött világot, most-esetben a harmincas évek gazdaságilag hanyatló Bécsét, ahol az emberek saját kis territóriumukon belül zsonganak, mint a hangyák, személyre szabott szabályokkal, kikínlódott egyéni elvrendszerrel, süket „jóirányokkal”, miközben tudatosan vagy tudat alatt préselődnek a körülmények muszájai közé. Mert a háttérben (háttérben?) zajlik például a politika, kiközösítődnek a kiközösítettek és befolyásolódnak a befolyásolhatók. Fogy a pénz. Nyomás alatt álló állapot ez, és úgy tűnik innen nagyon nehéz megérteni, hogy az igazság nem egy nagy, hanem ki tudja mennyi és ki tudja mekkora. Így a tömeg sem egyetlen test, hanem önálló egyének összessége. Masszív egyéntömeg. A tömegre ható egységes erőkifejtés (mondjuk egy politikai torzulás, ami csak egy példa, persze) ezért a tömeget érve darabokra törik, és külön-külön, hangyánként eredményt ér el. Ilyet, vagy olyat.
Ödön von Horváth színdarabja értékes. Kulcsprobléma teregetője. Megragad egy csokor embert, és kitűzi őket a színre, beszéljenek. Mondják el, hol tartanak. És ők elmesélik, saját eszközeikkel, nyelvezetükkel megmutatják a világukat: ezt a fülledt, fülledt rémképet, amiben léteznek. A Mesél a bécsi erdőt az Örkény István Színházban most Bagossy László rendezte közönség elé, és pontos eszközökkel emelte ki a rémségét. Ijesztő mese.
Első ránézésre a kislány is csak kislány, a zongora billentyűit nyomkodja és masnis. Másodikra viszont férfi és szakálla van. És nem megy el soha. A rendezés telitalálata ez a kettős figura, és ez a megformálónak, Kákonyi Árpádnak (zenei munkatárs) is köszönhető. Folyton jelen van, bele-belepiszkál a történetbe, de valószínű, hogy akármilyen hangosan lehetne ordítani neki, hogy ne tegye, ő ilyen banális, egyszerűen leordítható, fizikai megütleksíkokban tulajdonképpen ott sincsen. A háttér, az a némán dolgozó háttér, ez ő. Ahol úgy lehet kúszni, hogy senki sem látja, de mindenki érzi a jelenlétét, még akkor is ha ez az aktív tudatig nem jut el. Ijesztő. Persze a harmincas években járunk, a Weimari Köztársaság közel: inog az az egyensúly, bugyog az antiszemitizmus. Nem a copfos férfi az egyetlen, aki dolgozik a háttérben.
A történet önmagában csupasz. Öltöztetői a szereplők és azok nyelvjárása. Utóbbi általában (fordította: Parti Nagy Lajos) szórakoztatóan vészjóslóra, vagy vészjóslóan szórakoztatóra gyúrt, berögzött mondatfordulatokból áll, egyszerű, köznyelvi forma. Komédiában tálalt rettenet. Beszélői pedig a társulat által (zseniálisan) alakított közösség, a kistömeg. Néhányukat kiemelve, az ösztönerkölcsű Alfréd (Polgár Csaba), a hóvirág édesanyja (Kerekes Éva) és annak anyja, a porcikavégig gonosz nagymama (Pogány Judit), a Für Anikó által formált trafikos Valéria – az egyik legizgalmasabb karakter talán – és az ő női erényeit értékelő, kötött nézetek között evickélő Varázskirály (Znamenák István) meg a lánya, Mariann (Zsigmond Emőke). Mariann kilóg. Egyszerűen kilóg, még az egyéntömegen is kívülre került egyén. Lázad, az őszinte útját járná, kitartóan keresi, sorra nekiütközve a háttérből és előtérből egyszerre, egymásra hatva formálódó körülményekbe. A világba, ami nem az övé. Ami kié? Hol az Isten?
Keringő az egész. Ijesztő keringő. Forog a színpad is, forognak a nyelvek, velük a világ, velünk a világ, egy ártatlan meghal, az ártó ártatlan, a háttér dolgozik, a háttér előtér, az előtér menekül, a zongora zenél, tömeg. A mese ijesztő. Amit a színpadon látni, az tényleg ijesztő. Egy nagyon ijesztő mese.
