A XX. századi színház egyik legnagyobb megújítójának születési évfordulóját ünnepeljük: a német drámaíró, dramaturg, költő, esztéta és rendező, Bertolt Brecht ma lenne 120 éves.
A német drámaíró Eugen Berthold Friedrich Brecht néven látta meg a napvilágot Augsburgban, 1898. február 10-én. Édesapja gyártulajdonos volt, így sok jelentős irodalmi alakhoz hasonlóan Brecht is egy gazdag, polgári család gyermekeként nőtt fel. Már gyermekként is szívesen verselt (mindössze 16 éves volt, mikor kiadták első kötetét), az irodalomhoz való affinitása korán megjelent. Érdeklődő természet volt, gimnázium után a müncheni orvosi egyetem hallgatója volt, de ezen tanulmányai közben besorozták. Első drámáját, a Baalt 1918-ban írta. Brecht müncheni és berlini színházakban dolgozott, a 20-as években eleinte csak dramaturgként, majd rendezőként is. 1933-ban emigrálni kényszerült – Prágán, Bécsen és Svájcon át először Skandináviába, majd 1941-ben az USA-ba. 1947-ben tért haza a kontinensre, Svájc után Berlinbe ment, ahol feleségével megalapította saját társulatát, a Berliner Ensemble-t. Nem sokkal ezek után, 1956-ban hunyt el szívrohamban, Berlinben.
Legfontosabb darabjait a háború alatt írta; ide sorolható a Galilei élete (1939) című tandráma; a Kurázsi mama és gyermekei (1939) című történelmi dráma; A szecsuáni jólélek (1940) és A kaukázusi krétakör (1945). Ezek közül a legismertebb a Kurázsi mama, amelynek alcíme Krónika a 30 éves háborúról. Az akkoriban aktuális embertelenség és a kulturális értékek pusztulása jelenik meg a drámában, amely – Brecht legtöbb darabjához hasonlóan – szörnyen nehezen olvasható, de színpadon, jó kezekben annál hatásosabb tud lenni.
Bertolt Brecht egyéni teljesítménye az egyik legkiemelkedőbb a XX. századi színháztudományban, közel ötven darabot írt és mai napig népszerű szerző a színházak repertoárját tekintve. Nem csak gyakorlatban tett hozzá a színháztörténeti kánonhoz, hiszen elméleti munkássága szintén újítást hozott az akkori színházi életbe: az addigi drámai színházzal ellentétben a Brecht által képviselt epikus színház központi eleme a néző távolabbra helyezése a műtől, szembeállítása a cselekménnyel és objektív döntéshozatalra bírása. A néző empátiájának és a szereplőkkel való azonosulásának helyébe a racionális önvizsgálatot állítja, hogy a színpadon lévő történésekre kritikusan reagálhassunk.
A nézőnek nem a beleélés a feladata, hanem az, hogy vitába szálljon.
Brechthez a legtöbbször csatolt fogalom a V-effektusok (Verfremdungseffekt), amelyek elidegenítő hatást tesznek a nézőre, aki rájön, hogy az, amit lát, mindössze a valóság reprezentálása. A V-effektusok az adott darab társadalmi mondanivalóját tartalmazzák, ide tartoznak például a feliratok, táblák; a dalbetétek (song-ok); a közönség közvetlen megszólítása; vagy a narrátor szerepeltetése. Brecht azonban nem csak ezt a saját elvei által működő rendszert hozta létre, hanem erősen kritizálta az akkoriban használt egyéb előadásmódokat:
A népszínjáték általában nyers, igénytelen színház, amelyet a tudós esztétika agyonhallgat vagy lekezel.
A német drámaíró Arisztotelész katarzisát lecserélte az elidegenítésre, a szuggesztió helyett érveket hozott fel, az érzelmeket pedig átalakította döntésekké. Ezekkel – és persze remek drámáival – végleg Bertolt Brecht beírta magát a világirodalom legnagyobb drámaírói közé.
Kiemelt kép: szinhaz.org
