Petőfi a János Vitézzel, Arany János a Toldival lett híres. Ezek elbeszélő költemények. Ezt kell írni, ezzel biztos a siker! A költővel (aki csak akkor ír, ha boldog és van valami frappáns mondat a tarsolyában), Varró Dániellel beszélgettem.
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.)
Szerző: )
„Aki gyermekeket szórakoztat jól, az a legügyesebb bölcs.” Ezt mondta nekem édesanyám az első bábelőadásom után. Miután elolvastam a Túl a Maszat-hegyen című alkotásod, azt mondtam neki, hogy a Varró bácsi nagyon ügyes bölcs. Minek köszönhető ez a bölcsesség, és mennyire zötyögős az út, ami ide vezetett?
Ez egy nagyon kedves mondat anyukádtól, de egyáltalán nem mondanám magam bölcsnek. Amikor a Túl a Maszat-hegyent írtam, húszéves lehettem és huszonötödik életévemre fejeztem be, úgyhogy egyáltalán nem éreztem magam bölcsnek, főleg nem tapasztaltnak.
Mindig gyereklelkű voltam, vagy infantilis – ez attól függ kinek milyen töltetű a szó.
Például általános iskolában már régen cikinek számított az Esti mese, de én még nagyban néztem; a kedvenc könyvem, amit mindenkinek kölcsön adtam a gimnáziumban, az az Oriza-Triznyák volt Csukás Istvántól. Szóval mindig is a meséket szerettem, így a Túl a Maszat-hegyennél abszolút önmagamat akartam szórakoztatni, a bennem élő gyereket, és nagy meglepetés volt, hogy ez az „igazi” gyerekeknek is tetszett. Ennek ellenére az elején sokan mondták, hogy ez nem való gyerekeknek, vagy esetleg közülük is a sznob óvodások lehettek a célközönségem a sok irodalmi utalás miatt. Érdekes viszont, hogy mióta saját gyerekeim vannak, az ő kedvükre próbálok tenni, őket igyekszem elsősorban szórakoztatni. Valószínűleg minél önazonosabb egy alkotás, annál jobb – minél kevesebbet gondol az ember az olvasóira, annál jobb, bármilyen furán is hangzik ez.
Szerinted meddig (lehet) gyermek az ember?
Szerintem ez alkati dolog, egyénenként változó. Van nagyon öreg gyerek és nagyon gyerekes öreg. Én még mindig nem érzem magam teljesen felnőttnek, az út a felnőttség felé ott kezdődött, amikor szülő lettem. Felelősség, példamutatás. Van pár dolog, ami nem fér bele, amit régen viszont még megengedtem magamnak. Nem látok bele a fejekbe, de azért azt gyanítom, hogy akik felnőttnek látszanak, még mindig tartalmaznak nyomokban gyermekiséget. Negyven körül a harmincast is gyereknek látom. Kitolódik a szemlélet, visszagondolok, hogy gyerekként milyen komolynak tartottam a szüleim, de most már érzem, hogy ez abszolút nincs mindig így. Sose lesz igazán felnőtt az ember, annak függvényében, hogy gyerekként hogy képzelte el – annyira nem is lehet.
Mit tartasz fontosabbnak: a gyerekek képzelőerejének fejlesztését, vagy esetleg a való világ megismerését/megítélését? Avagy: fantasztikum vagy realitás?
A cél nincs mindig meghatározva… Viszont a mesevilág áll hozzám sokkal közelebb, tehát inkább a fantasztikum, amit a gyerekeknél is észlelek – irigylem is egy picit. Sok hétköznapinak tűnő mozzanatban látnak olyan „egyértelmű” varázsos elemeket, amiket inkább én próbálok ellesni tőlük. Jancsi fiam például egyik reggel azt kérdezte, hogy:
Papa, mikor eszünk reggelire felhőt?
Amióta szülő lettem, minden nap meg kell vívni egy-egy kisebb csatát a gyerekekkel, hogy mit szabad és mit nem – mondjuk télen nem szabad pucéran szaladgálni, mert megfáztok (nevet). Nem tudom megállni, hogy valami kis tanulságot ne csempésszek a mesékbe: most fejeztem be egy verses mesekönyvet, aminek a címe A szomjas troll. Utólag jöttem rá, hogy minden egyes részében megbújik egy kis rejtett tanulság. Az tűnt fel viszont, – ami egyáltalán nem baj – hogy a gyerekek ezeket nem veszik észre. Mondjuk sokat olvassuk, vetítjük a Mazsola és Tádé című mese történeteit, ahol Mazsola mindig valami csínyt követ el, mire Manócska jól megneveli, hogy ezt bizony nem szabad! Ettől függetlenül minden gyerekemnek Mazsola a kedvence, és egyáltalán nem veszik észre, hogy mindig a Manócska a rosszfej. Szerintem a szórakoztatás az igazán fontos, nem tartom a tanítást a leglényegesebbnek, de ha néha be is csúszik egy-két nevelő szándék, az később úgyis lepattan róluk.
