A Művészetek Völgyében immáron ötödik alkalommal lakta be gondolatébresztő műveivel és workshopjaival a Tűzoltószertár Élő Galériát Silye Juli képzőművész és művészetterapeuta. Mind Kapolcson, mind a budapesti műhelyében a művészetterápiával és az általa rajzolt karakterekkel célja, hogy láttassa azt a szempontot, ahonnan az emberi lét tökéletlenségében is szép, a nehézségekkel együtt is katartikus, ahol megmutatkozik, mennyire szerethetők vagyunk. A Völgylakók a meghívott szakértők segítségével vezetett worskhopokon önmagukkal találkozhatnak és a fesztivál szellemiségében nyitottak lehetnek egymásra.
Nagyon sok minden megfogalmozódott bennem, amikor erre az interjúra készültem. Onnan indítanék, honnan indult a saját kreatív utad és hogyan jutottál el a művészetterapeuta szerepéig?
Szerintem minden gyerekben van egy kis mag, ami ki akar kelni. Nálam a vizuális érdeklődés volt ez: mindig az animációs filmek világa vonzott, erőteljesen fogyasztottam őket, nagyon el tudtam veszni bennük, lassan magam is ilyeneket rajzoltam. Aztán úgy hozta az élet, végül magyar szakot végeztem, de a kreatív önkifejezés és a karakterek továbbra is jelen voltak a mindennapjaimban. Ebben az időszakban jelent meg a Paint nevű program, majd a többi számítógépes grafikai program, és akkor ott már tudtam: ezzel fogom kifejezni magam! Ezt követően nagyon sokáig portrékat készítettem megrendelésre: ahogyan a figuratív vizualitás során életre keltek a karaktereim, úgy éreztem, ezek tudják valóban átadni a természetes személyek esszenciáját, segítenek meglátni azt, hogy milyen karakteresek és szerethetők vagyunk, minden hibánk és külsőségünk ellenére. Egy idő után észrevettem: a mélyben lévő dolgokat nem engedem ki, hanem korlátozom. Mindenki másról legyen szó, csak rólam ne! Így jutottam el egy művészetterápiás képzésre, amely elég erős saját élménnyel dolgozott, és miután folyamatosan jelen volt, hogy mindenkiben ott csillog az érték és mindenki megnyilvánulása nagyon fontos, akkor tudatosult bennem, hogy a művészet mennyire terápiás. A folyamat során kicsit „felkapáltam” a lelki és alkotói területeimet, ezáltal elérhetőbbé váltak magam számára azok a tartalmaim is, amik a képzőművészetemet azóta is meghatározzák.
Volt már nagyon katartikus érzésed a karakterrajzolás során?
Mindig időhatár nélkül vállaltam a folyamatot és addig dolgoztam egy-egy rajzon, amíg tökéletesnek nem érződött. A végeredménnyel minden egyes alkalommal elégedettek voltak a megrendelők. Addig tologattam a vonalakat meg a színeket, amíg igazán életre nem kelt a személy, akiről szólt. Ez egy sajátos élmény. Talán a legkatartikusabb az a folyamat volt, amikor egy elhunyt édesanyát kellett megrajzolnom. Akkoriban babára nyomtattam ki az elkészült karaktereket – hasznos portrénak hívtam őket –, így amikor ez a rajz elkészült és „életre kelt”, nagyon furcsa volt. Ez egyszerre volt fájdalmas, megrendítő és gondolatébresztő, hogy a kis munkámmal ilyen erőteljes történetekbe is belefolytam, ugyanakkor adhattam egyfajta kapaszkodót a gyászfeldolgozásban.
Számomra mindez úgy hangzik, mintha a művészettel szeretnél adni valamit az embereknek saját magukból.
Igen, nagyon jól megfogod a lényeget! A művészetterápiás alkalmakkor is mindig van találkozás: jó esetben saját magunkkal, de ez egy találkozás egymással, közösségként is. A művészetterápia nem a spanyolviasz! Abban hiszek, hogy az alkotás, a játék és így a közösségi létezés a nevetéssel együtt össze tud minket hozni, segít fel- és kioldódni. Sajnos ma egy olyan világban élünk, ahol elidegenedtünk egymástól és nincs se tere, se ideje sem a közösségi létezésnek, sem az alkotásnak.
A fesztivál első napján egy Fonószimulátort valósítottál meg, ugyanezen gondolatmenet alapján.
Pontosan, hiszen a 21. századi ember távol kerül önmagától és a környezetétől, mert hiányzik életéből az alkotás és a közösség. A „fonószimulátorban” (amiben alkotunk és beszélgetünk) akár elveszett egyensúlyi állapotunkat is helyreállíthatjuk. Itt úgy jött össze a közösség, hogy nem hagyományosan alkottunk, hanem hasznos munkaként tekintettünk a közös folyamatra. A résztvevők kaptak egy-egy adag agyagot, amin dolgozhatott a kezük. Igyekeztem megfigyelni: vajon az alkotás támogatja a beszélgetést, vagy a beszélgetés az alkotást? Egy kicsit kontrasztba szerettem volna állítani napjaink közösségi programjaival, hiszen sokszor úgy jövünk össze beszélgetni, hogy nagyon sok esetben kötődik hozzá alkohol vagy valami erős szenvedély, miközben a fonóban valamilyen közös tevékenység (munka) hozta össze a találkozásokat. Egyébként a fonó annó a csajbuli műfaját is messzemenőkig kimerítette! Fel kellett hívnom a résztvevők figyelmét, itt most nem kell feltétlenül „csinálni valamit”. Úgy szocializálódtunk, hogy ha csinálunk valamit, akkor az már lehetőleg legyen valami hasznos, értékes, szép, látványos! „Rajzolj valami szépet!” Ismerős? A mi világunkból pont az hiányzik, hogy csak úgy, önmagáért valóan vissza merjünk húzódni a létezésbe. Megfigyeljük magunkat, matassunk – megfigyeljünk mást, ahogyan matat! Az ASMR műfaj betörése is nagyon jól láttatja ezt az igényt, ami az „önmagért való csinálás” szépségét, örömét adja. Végül beszéltünk az alkotásokról is, és elképesztő, milyen katarzisélmények tudtak kialakulni. Nem kell feltétlenül Leonardo da Vinci vagy bármiféle kiemelt művészeti produktum, hogy az alkotás kapcsán beszélgessünk és műelemzést végezzünk, sőt talán még jobban megélhetjük a csodálatos emberi mivoltunkat, a fantáziánkat és sokszínűségünket a réti virágként kinővő saját alkotások kapcsán.
A Művészetek Völgyében egyértelműen nyitottabbá válnak az emberek, mindenhol érezni az éltető kreatív energiákat. Mennyiben tér el a hangulat a fővárosi műhelyedbe tudatossággal érkező résztvevőkétől, akik tudják, mire vállalkoznak, mint a kapolcsi szertárba benéző érdeklődőké, akik aztán kimennek valamilyen csomaggal, amit éppen itt kaptak?
A művészetterápia alapvetően hosszú folyamat, 8-12 alkalom kell hozzá, hogy a módszertani eszközök időben és térben fel tudjanak épülni: ilyen a csoportbizalom, ami szükséges a biztonságos tér kialakulásához. Zömében az emberek azért jönnek művészetterápiára, mert valamiféle elakadást élnek meg és a különböző mintázataik – ami köré az idei kiállítás is épül – nem engedik, hogy átlépjenek rajta. A művészetterápiás csoportok lényege, hogy nincs előszűrés, így minden a terítéken van és a csoportdinamika alakítja, mikor kiből mi jön elő.
A Völgyben figyelembe kell vennem a fesztiválkörnyezetet, de azért szeretem, ha ez a tér nem felszínes. Mivel a terápia szó maga elég ijesztő, így kreatív önismeretként hivatkozunk az itteni workshopokra. Az első évben, 2019-ben többen megkérdezték, mi az, hogy művészetterápia? Akkor még éreztem: juj, ez lehet egy kicsit ijesztő, megfoghatatlan. Azonban évről évre egyre nyitottabbak a látogatók, és sokszor behozzák a komolyabb gondolataikat is, akkor arra figyelünk, ne menjen olyan mélységig, ahonnan már nem lehet visszamenni pl. egy koncertre. Ehhez tulajdonképpen az én módszereim teljesen alkalmasak, hiszen a művészetterápián belül nagyon fontosnak tartom a humort, meg azokat a vizuális, akár kreatív technikákat, amik egy kicsit könnyebbek és kioldják a gátat, és valójában segítenek áttörni azt a félelmet, hogy mit lehet és milyen mélységig a többiek előtt.
Mennyire vonódsz be te magad workshopokba érzelmileg? Mennyire építik a szakmaiságod, kreativitásod?
Alapvetően mindig bevonódok, ahogy a Fodor Ákos idézet is mondja: „Minden megérint. – Úgy látszik: sose nő be a szívem lágya”. Tehát nem tudok érzelmileg kimaradni és tényleg fantasztikus lehetőség, hogy más kollégák workshopjaiba is beleláthatok. A csoporttagok hétköznapi történeteiből olyan csodák nőnek ki, amik nekem egész életemre maradandók, amiket idézetként használok – az emberek jönnek-mennek, de itt hagynak gondolatokat, amik később bennem életre kelnek. Például volt tavaly egy workshopunk a szorongásról. Az egyik srác azt mondta, neki van egy belső képe a nehezebb időszakokról: ahogyan a skorpiónak sem kellemes élmény, amikor vedlik és kibújik az előző méretéből: a szorongás is csak egy elkopott bőr levedlése, ami után erősebben, tapasztaltabban, „nagyobb” mivoltunkban élünk tovább.
Milyen érdekes, hiszen az erre érzékenyebbek általában inkább negatív gondolatokkal küzdenek egy-egy ilyen időszakban.
Igen. Tanítottam általános iskolában egy kicsit, és szeretném rehabilitálni a problémával kapcsolatos viszonyunkat, amit főleg a fiataloknál érzek a legnehezebbnek: mintha nem lenne problématartó-képességük. Erről nem ők tehetnek, hanem a világ, ami ennyire tökéletesnek láttatja magát és mindent tabusít, ami nem tökéletes. Ebben a világban nagyon nehéz megöregedni! Szeretném, ha a fiatalok egy-egy nehezebb érzés átvészelésekor valójában megéljék azt és ne szerekhez nyúlva bántsák magukat, vagy egymást. Mit lehet tenni a problémával? Meg lehet tapasztalni, hogy nem vagyunk ezzel vagy azzal egyedül. Egy művészetre, alkotásra épülő csoport, ahol átélhető a közösségi lét és a meghallgatottság érzése erre mindenképpen jó!
Vannak komolyabb hangvételű programok a Völgyben, amikhez lehet, a húszas éveinkben könnyebben tudunk kapcsolódni, mint 15-17 évesen. A generációk találkozására és a közösségi lét megtapasztalására szerinted mennyire jó helyszín a fesztivál?
Röviden: rohadt jó! Nekem olyan, mintha otthon elindulás előtt csak a jobbik személyiségét pakolnák be az emberek – vagy tényleg ennyire jófejek! Nem tudom, melyik lehet, de nagyon pozitív légkör uralkodik itt, ebben a három kis faluban, ahol kialakulhat, vagy egyenesen visszatérhet az emberiségbe vetett hitünk. Ezért kell ittmaradni pár napot: át kell élned, ez a fesztivál nemcsak a koncertekről vagy az árusokról szól, hanem arról, hogyha bárhol leülsz, akkor olyan behatások érhetnek, amik egyre komolyabb kérdéseket vetnek fel a fejedben. A generációk együttes létét kifejezetten értékelem a Völgyben. Tízes, huszas, harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben lévők nagyon sok esetben tudnak ugyanolyan „völgyarcként” kapcsolódni.
Akkor a Völgyben egy igazi összetartó erő áramolhat végig. Mint alkotó, mint szervező, mint „udvarrendező” neked is egy lehetőség, mit hozol ide. Mi az, amit adsz és mit visznek tovább belőled?
Abszolút, sőt óriási lehetőség, hogy alkotóként teljesen autonóm lehetek. Nem azért csinálom az alkotásaimat, hogy eladjam őket, hanem azt az alkotói és művészetterápiás alapkérdést teszem fel magamnak is évről évre: mi az, ami foglalkoztat? Csodálatos, ahogy láthatom, miképpen tudnak az éppen aktuális élményeimhez és gondolataimhoz kötődni. A legnagyobb lehetőség hallani, az emberek milyen témákról beszélgetnek a képeimet látva, és szembesülhetek azzal is, kik miként értelmeznek egy-egy művet. Az alkotásokhoz kötődve ugyanígy évről évre változik az, hogy mit kínálok kibontásra a látogatók körében, de komolyan hiszek abban, hogy itt jól működik az inspirációs kör: engem a közösség inspirál, ebből alkotok, az alkotásaim a közösségnek adnak teret és inspirációt.
Silye Juli immáron ötödik éve színesíti alkotásaival és kreatív önismereti programjaival a Művészetek Völgyét. Az idei fesztivál során önégetéssel, önfelfedezéssel és önkifejezéssel kapcsolatos előadásokon kerülhettek közelebb önmagukhoz az érdeklődő Völgylakók, ám Budapesten Silye Julit és terápiás módszereit megtalálhatjuk a K.A.S. – Kortárs Alkotók Stúdiója – Galériában, az Újbuda kulturális főutcájának számító Bartók Béla úton. Szeptembertől Zoom in-zoom out címmel indul művészetterápiás workshopja, valamint részt vehetünk – és csapatunk fejlesztése érdekében akár meg is hívhatjuk magunkhoz – a humorral és alkotással fűszerezett tréningjén, ahol az elfogadásért és a pszichológiai biztonságért tehetünk az animációs filmek közös nyelvén keresztül.
Kiemelt kép: Lóránt András
