„Nem azért írok, hogy megélhetési művész legyek” – Portik Zsófi portré

Ferenczi Diána 2016. feb. 28. 0 0

Portik Zsófi jelenleg az Óbudai egyetem hallgatója és közgazdasággal foglalkozik, valljuk be ennek az iránynak nincs sok köze a művészethez, mégis kevesen képesek arra (a humán beállítottságú emberek közül is) amit ez a lány csinál.

Zsófi 95. November.30.-án éjjel 02:27 kor látta meg a napvilágot Győrben.
10 évesen (3.osztályban) magyar órán, amikor az idős tanárnő a fogalmazás rejtelmeibe vezette be a fiatalokat, egy talán még a tanárnőnél is öregebb írásvetítővel furcsa képet vetített a falra. A képen egy liftbe szorult zsiráf enyhén groteszk formája rajzolódott ki. A feladat egyszerű volt. Három dolgot kellett megállapítani. Az első hogy mi lehetett a történet előzménye, a következő, hogy most mit látnak és végül mi lehet a sztori vége. Ekkor kezdett el ez a kislány először írni. Erről a zsiráfról szólt az első 5-6 történet amit papírra vetett.

Egy zsiráftól indult minden. “Mert a valóság válhat a legszebb mesévé, de csak ha mi írjuk.” – Wilhelm Grimm

Így az idősödő oktató hatására kezdődött el a fix/megadott témák feldolgozása, majd a gimnázium kezdete előtt elhagyta ezeket a megkötéseket.

A következő szint a gimnázium volt, ahol magyar tanára teljesen tisztában volt Zsófi értékeivel és támogatta őt, egyengette útját. A fiatal lány meghívást kapott egy irodalmi táborba, ahová tanára intő szavai miatt végül nem ment el, hogy ne vehessék el tőle saját hangját. Megmaradt annak a lánynak aki sötétben zenehallgatás közben véste papírra gondolatait, benyomásait. Volt, hogy a zene érzelmi világa tükröződött az alkotásban és megvolt a másik eset is, mikor tudta milyen érzelmi kontextusban akarja kiadni magát és ahhoz keresett zenét.
Írt valamit, majd újra írta, korrigálta, sokszor cenzúrázta saját magát, mire meglett a végeredmény amit ő is elfogadott.


Egy olyan darabkát szeretnék megmutatni belőle, ami nem a szerencsétlen zsiráfról íródott, hanem megmutatja, hogy elkezdődhet egy liftnél, de hagyni kell hogy kibontakozhasson:

„Igazából verset akartam írni, tulajdonképpen akármiről. Na jó, ez nem teljesen így volt. Az éjszaka speciel rohadtul nem érdekelt, amiről végül sikerült. Szépet akartam, meghatót, amit nyolcszor olvasol vissza, és még mindig csak annyit bírsz mondani, hogy azta. Azt akartam, hogy halljad, és megjelenjen az a félmosolyod, amiről biztosan tudom, hogy egyszer nem tűnt még fel, amikor vagy nem tudsz mit mondani, vagy nagyon is tudnál, de nem fogsz. Akartam a hajadról írni, hogy mennyire imádtam macerálni, és mennyire nem érdekeltek az ellenvetéseid. Akartam arról a csontocskáról is, ami a válladnál kiáll, mert hát a barátnőm mennyire odáig volt, te meg már rutinból magyaráztad, hogy az angyalszárny. Engem akkor még nem vágtál át, tudtam amit minden hülye is, hogy azt a hátadon hordod. Vagy talán még arról az estéről, amikor kínomban, mert hogy állítólag nem mesélek magamról, elmondtam hogy milyen fontosak lettek a repülők miután apa elment. Érdemes lett volna még arról a botrány vonatútról, a karszalagodról, a belém diktált whiskyről, amikor elvágódtál a rollerral, a spanyol művészfilmről, arról az ananászos csokiról, a fehér póló hiányáról az ágyadban, meg ha már ott tartunk a bőrödről, a szívverésedről, hogy fejezzük be, de te addig nem fejezed be ameddig látod hogy én élvezem, hogy te engem szeretgetsz és én meg órákon keresztül akarom ezt hallgatni, amikor Shakespeare-től idéztem, aztán Radnótitól egy piás üvegen, az anyajegyekről a hátadon, a kis bemélyedésről a nyakadon, a harapásnyomomról a válladon, az indokolatlan lila foltról az enyémen, amit persze azóta tagadsz – szóval rólunk. Rólunk akartam írni, és nem arról, hogy elhagytál. Már éppen azt fogalmaztam, hogyan mondtam el, hogy szeretlek, aztán beugrott, hogy nem volt.. Aztán a boldog véget akartam, de az se volt.”

Categories: PORTRÉ